Válasz egy tiltáspárti kritikára
A Konzervatorium blogon néhány hete két részletben jelent meg a “Drogtilalom vs. common sense” című írás, amely a globális drogtilalmi rezsim mint kontroll-mechanizmus kudarcának okait vizsgálta, számba véve annak lehetséges alternatíváit. A cikk bemutatja, hogy nem kell feltétlenül vad liberálisnak lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: a jelenlegi drogpolitika igazságtalan és működésképtelen, ezért megérett a változásra – még ha abban eltérnek is a vélemények, hogy milyen irányba kellene továbbhaladni. Az írás nagy vitát váltott ki, a kommentek között számos pro- és kontra vélemény megfogalmazódott, sőt, még válaszcikkek is születtek. Ezek közül Shenpen “Drogtilalmi különvélemény: common sense másképpen” nem vitatta a cikk megállapításainak java részét, csupán a felkínált alternatíva – a jelenleg illegális drogok törvényes szabályozása – helyett egy köztes megoldást javasolt: kiterjesztené a jogalkalmazók mérleglési körét, hogy mérlegelhessék egy adott cselekedet társadalomra való veszélyességét. Bár Shenpen javaslatával nem értek egyet, mivel azt inkonzisztens félmegoldásnak tartom, amely nem kínál végleges választ a jelenlegi problémákra (bűnözés, járványok, túladagolási halálesetek, korrupció, polgárháborúk stb.), de fontos előrelépést jelent a drogjelenség józanabb megközelítése felé vezető úton.
Megjelent azonban egy másik írás is Gabrilo tollából (Drogkérdés – a tiltás mellett), amely már részletes válaszért kiált, ugyanis mind logikailag, mind empirikus bizonyítékok tekintetében sok tévedést találhatunk benne.
A tiltás korlátai
Igaza van Gabrilónak abban, hogy a tiltásnak és korlátozásnak meg van a legitimitása modern polgári társadalmunkban. Szerintem ezt még a legelvetemültebb libertariánusok sem tagadják, én pedig, aki nem tartozom közéjük, méginkább elismerem a tiltó, korlátozó eszközök, szabályok fontosságát és szükségességét. Az, hogy egy bizonyos tevékenység – legyen szó autózásról vagy droghasználatról – közegészségügyi vagy egyéb szempontból kockázatos lehet, vagy esetleg nem fér bele a társadalom többségének helyes életről vallott felfogásába, csupán szükséges, de nem elégséges ok arra, hogy betiltsuk. A totális tiltáshoz ennél jóval több kell. Az elemzésnek nem pusztán az adott jelenség társadalomra gyakorolt hatásaira kell kiterjednie, hanem a korlátozó intézkedések hatásmechanizmusának vizsgálatára is: 1) vajon szükséges és arányos-e a tervezett beavatkozás a korlátozni kívánt cselekedet által okozott ártalmakkal, magyarán nem jár-e a közjó, az alkotmányban rögzített értékek aránytalan sérelmével; 2) vajon a korlátozó intézkedés valóban a leghatékonyabb beavatkozás-e, nincsenek-e hosszú távon költséghatékonyabb alternatívái. Minden korlátozó intézkedésnek át kell mennie a szükségesség-arányosság alkotmányos tesztjén ahhoz, hogy legitim beavatkozássá váljon egy jogállamban. Sőt, mi több: szükséges a korlátozó intézkedés folyamatos monitorozása és evaluációja, hiszen felmerülhetnek olyan új körülmények, változók, amelyekkel a jogalkotó korábban nem számolt. A jogállam és a totális állam közötti valódi vízválasztót az jelenti, hogy mennyiben tesz eleget a jogalkotó ennek a kötelességének, sokkal inkább, mint a parlamentáris demokrácia színpadi kellékei. Ez nem pusztán a drogterületen igaz, ahol hagyományosan a konzervatívok vannak az állami beavatkozás kiterjesztése, a liberálisok pedig a korlátozása mellett. A felekezeti oktatás autonómiája például tipikusan olyan kérdés, ahol a szerepek fordítottak. A jogállamnak azonban a szükségesség-arányosság tesztjének egyazon kritériumai szerint kell mérlegelnie az állami beavatkozás legitimitását.
Összefoglalva: a tiltásnak, a korlátozásnak meg van a legitim helye társadalmunkban, azonban a tiltás alkotmányos korlátozása az, ami a jog uralmát megkülönbözteti az önkényuralomtól. Szó sincs itt “gyerekes” lázadásról a tiltás ellen – sőt, éppen a józan mérlegelést nélkülöző, kamaszos szenvedéllyel hajszolt tiltó- és felszabadító ideák azok, amelyek a joguralommal szakító különféle színezetű forradalmi rezsimeket felismerhetővé (és mellesleg az igazi konzervatívok számára ellenszenvessé) teszik. Valójában eleve rendkívüli ostobaság a totális tiltás és a totális liberalizáció ellenpólusaiban gondolkodni, hiszen egyik sem bír önmagában vett értékkel a társadalom számára. Ezért is értelmetlen Gabrilo általánosító eszmefuttatása a szabadságról és annak korlátairól – hiszen olyan evidenciákat ismételget, amelyek nem támasztják alá egyetlen konkrét korlátozó beavatkozás létjogosultságát sem. Ráadásul a legalizáció maga is korlátozás: a tudatmódosító szerek törvényes korlátok közé szorított termelése, forgalmazása és fogyasztása.
Tévedés azt hinni, hogy aki a legalizációt pártolja, annak számára az ember vágyai jelentik az egyetlen törvényt: éppen ellenkezőleg, a törvények korlátai közé kívánja szorítani a vágyak kielégítését, hogy az egyén túlkapásaitól megvédje a közösséget. Ugyanakkor józanul felméri azt, hogy a vágyaknak meg van a helye és szerepe az emberi társadalomban, s egyetlen állam sem alapozhatja hatalmát a vágyak elfojtására, kizárólag kielégítésének szabályozására és kontrolljára. Van különbség totális tilalom és ésszerű tiltás között. A pedofília tiltása mögött nem a szexuális vágy elfojtásának törekvése áll, hanem az emberiségnek a szexuális vágy kielégítésének olyan formái felé való terelése, amelyek két felnőtt ember közötti konszenzuális kapcsolatán alapulnak. A kémiai tudatmódosítás teljes tilalma éppolyan értelem és életellenes, mint a szexualitás mint olyan betiltása. A droghasználat bizonyos formáinak, megnyilvánulásainak tiltása ezzel szemben a józan ész parancsa.
A történelmi tapasztalatok józan mérleglése azt is megmutatja, hogy nem csak az egyén gyarló, hanem az ember által konstruált állam is. Aki az államnak isteni mindenhatóságot és tökéletességet tulajdonít, éppolyan ostoba bálványimádó, mint aki a vágyak törvényét mindenek felett állónak képzeli. Az egyén éppúgy védelemre szorul az állam túlkapásaival szemben, mint ahogy az államnak szükséges korlátoznia az egyén túlkapásait. Ezért a bölcs politikai gondolkodók – liberálisok vagy konzervatívok egyaránt – hittek az állam túlhatalmát minimalizáló alkotmányos védőbástyák szükségességében. Ezt jelenti hát a prudencia erénye valójában: józanul és szkeptikusan mérlegelni az állam beavatkozásainak értékét. És fordítva: mi lenne jobb bizonyíték az oktalanságra, mint az, ha az ember újra és újra ugyanazt teszi, de eltérő eredményt vár tőle? Ha úgy tetszik, ez a prudencia különböztethet meg minket azoktól, akik az államot pusztán eszköznek tartják egy abszolút igazságokat böfögő ideológia rózsaszín utópiájának megvalósításában. Ilyen rózsaszín utópia egyébként a drogtilalom is, az annak megvalósítására létrehozott politikai mechanizmusok pedig ezért voltak képesek teljesen elrugaszkodni a jogállamiság alkotmányos normáitól. Ezt tükrözi még a drogellenes háború retorikája is: a háború ugyanis, mint permanens rendkívüli állapot, igazolja az alkotmányos normák felfüggesztését. Igaza van Aiszkhülosznak: a háború első áldozata az igazság.
Legális kontroll vs. totális tilalom
Gabrilo szerint az autólopás tiltása oka az autótolvajok illegális tevékenységének, tehát az autólopás tiltása ugyanolyan módon kreál bűnözést, mint az illegális drogkereskedelem. Ez az analógia hamis. Az autólopás és az illegális drogkereskedelem közötti analógia akkor lenne helytálló, ha az állam totális tilalmat vezetne be az autók iránti keresletre és az autók kínálatára egyaránt. A lopás célja mindig az, hogy valakinek a tulajdonát elvegyük annak hozzájárulása nélkül, nincs szó semmiféle konszenzusról az autótolvaj és az autótulajdonos között, az autótulajdonosnak nincs igénye arra, hogy ellopják az autóját, ilyen értelemben véve tehát nincs kereslet az autólopás iránt. A drogdíler tevékenysége ezzel szemben egy bizonyos drog iránti állandó keresleten alapul, amely keresletet a fogyasztó legálisan nem elégítheti ki. A drogdíler és vásárlója között konszenzuális kapcsolat jön létre, a legtöbbször maga a fogyasztó keresi a dílert. A lopott autóknak persze kialakulhat feketepiaca, de ott már ugyanaz a helyzet, mint például az illegális dohánytermékek piacával: azok egy legális piac mellett, annak árnyékában jönnek létre. Aki autót akar vásárolni, az ezen igényét a legális piacon is kielégítheti. A törvény elismeri az autók iránti kereslet legitimitását és választást kínál a vásárlónak: vagy legálisan veszi meg a terméket, vagy illegálisan, ez utóbbi esetben viszont számolnia kell az állam szankcióival. Az illegális drogok esetében ilyen választás nincs, az állam az illegális drogok iránti keresletet nem ismeri el legitim keresletként.
Természetesen nem tagadom, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik a gyors és könnyű haszonszerzés illegális lehetőségeit keresik, legyen az autólopás vagy illegális drogkereskedelem. Sőt, éppen ezért tartom veszélyesnek a totális drogtilalmat. Nem mindegy, hogy hol húzzuk meg a határokat: amennyiben egy reális, konstans civilizációs igény kielégítésének nem biztosítjuk a legális csatornákat, akkor számolhatunk azzal, hogy az hatalmas csáberőt jelent azon polgártársaink számára, akik nem riadnak vissza a törvény megsértésétől sem azért, hogy extraprofithoz jussanak. Sőt, egyébként törvénytisztelő polgárok is egyre nagyobb számban válnak törvénysértővé, és egyre nagyobb adómentes, illegális jövedelmek képződnek a gazdaságban. A feketegazdaság kárai nyilvánvalóak: inflációt gerjeszt, nem generál adójövedelmet, amiből utakat, iskolákat és kórházakat lehet építeni, nem tartja tiszteletben a fogyasztóvédelem előírásait és többnyire erőszakos konfliktusmegoldást alkalmaz. Ezért minden épeszű állam arra törekszik, hogy minimalizálja a feketegazdaságot, és úgy húzza meg a határokat, hogy a piaci igények lehetőség szerint legális csatornákon nyerjenek kielégülést.
A fő kérdés az, hogy mit tekintünk reális és legitim piaci keresletnek, avagy hol húzzuk meg azt a határt, ami egy bizonyos legitimnek tekintett kereslet kielégítésének törvényes és törvénytelen formáit jelenti. Az autólopás esetében a helyzet erkölcsi és jogi szempontból igen egyszerű: társadalmunk egyik alappillére a magántulajdon tisztelete. Azt gondolom, nem kell John Stuart Mill lelkes követőjének lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk: az autólopás azért alapból rossz és elfogadhatatlan a számunkra, mert másokat megkárosít a magántulajdonukban. A konzervatív és a liberális is egyetért abban, hogy a magántulajdon kárára nem lehet fejlődést elérni. Senki nem alapozhatja vagyongyarapodását arra, hogy mástól annak hozzájárulása nélkül elveszi a tulajdonát. Az állam ebben az esetben nem foglalkozik az autózás mint olyan erkölcsi megítélésével, legfeljebb megpróbálja arra ösztönözni a polgárokat, hogy környezet- és egészségvédelmi okokból próbáljanak kevesebbet autózni, inkább járjanak biciklivel.
A drogfogyasztás teljesen más tészta. Ennek erkölcsi megítélése egyáltalán nem olyan egyszerű, mint az autólopásé, hiszen az, hogy valaki a tudatát kémiai szerek segítségével módosítja, önmagában egyáltalán nem ütközik az alkotmányos berendezkedésünk által védett alapértékbe. Sőt, a polgári társadalom éppenhogy az egyén önrendelkezésén alapul, mind a gazdasági vállalkozások, mind a helyes életről és világnézetről vallott nézetek terén. Természetesen a túlzott, mértéktelen droghasználat éppúgy jelentős kumulatív ártalmat okozhat a társadalomnak, mint a túlzott autózás, ez azonban önmagában nem indokolja a droghasználat mint olyan tiltását. Tudjuk, hogy a droghasználók túlnyomó többsége nem tartozik a mértéktelen használók csoportjába, alkalomszerűen, kontrolláltan fogyaszt illegális szereket. Valójában sokkal inkább a drogfogyasztás és az autózás mint olyan között van analógia, és nem pedig az autólopás és a drogfogyasztás között. Az autólolvajjal sem az a baj, hogy autót árul, hanem az, hogy ezt illegálisan teszi és más magántulajdonát, mi több, az államot károsítja meg: a drogkereskedővel sincs ez másként. Nincs hasonlóság azonban az illegális autópiac és az illegális drogpiac funkciója, szerepe és kiterjedése között. Míg az autóvásárlók többsége legális úton szerzi be az autóját, addig a drogfogyasztók többsége illegális úton teszi ugyanezt. Az illegális autópiac marginális, periferiális jelenség az illegális drogpiachoz képest.
Illegális piacok
Tény, hogy van nemzetközi feketepiaca az emberkereskedelemnek is, vagy ha úgy tetszik, létezik illegális munkaerőpiac. Azonban az illegális emberkereskedelem jelenleg marginális jelenség a legális munkaerőközvetítés mellett, vagy ahol nem az, az államok arra törekszenek, hogy az illegálisan beáramló munkaerőt a legális gazdaságba tereljék, illetve legális biztonsági szelepeket hozzanak létre, kontroll-eszközöket alkalmazzanak a képzett, törvénytisztelő munkaerő szelekciójához. Megjegyzés: ezt a törekvést senki nem hasonlítja ahhoz, mintha az embercsempészeket és leánykereskedőket próbálná bárki legalizálni. Mindenki tisztában van vele, hogy a törvényeket betartó nemzetközi munkaerőközvetítő cégek nem “fehérre mosott” embercsempészek, és az embercsempészek nem lennének érdekeltek abban, hogy legális munkaerőközvetítővé váljanak, hiszen a legális tevékenység nem jelentene hasonlóan magas, adómentes extraprofitot, mint a törvénytelen embercsempészet. Nincs ez másként a drogkereskedőkkel sem: a drogkereskedelem legális szabályozása egyáltalán nem jelenté azt, hogy a drogdílereket törvényes vállalkozókká léptetjük elő, mint ahogy Gabrilo állítja. Aki illegális drogkereskedelemmel keresi a kenyerét, azért teszi ezt, mert nem akar legálisan vállalkozni, neki gyors, könnyű, adómentes jövedelemre van szüksége. Amennyiben a drogpiac legálissá válik, ennek lehetősége is megszűnik.
De folytassuk tovább annak kifejtését, hogy mi a lényegi különbség az illegális drogkereskedelem és egyes egyéb illegális üzletágak között, amelyek a legális piacág mellett, annak perifériáján működnek. Az emberkereskedelemhez hasonló a helyzet az illegális fegyverkereskedelemmel is: a fegyverek iránti igény (sajnos) állandó civilizációs szükséglet napjainkban. A szükséglet kielégítésének léteznek legális csatornái, a fegyvercsempészek azonban ezeket megkerülve próbálnak extraprofitra szert tenni. Az államok azonban ezt nem úgy próbálják megakadályozni, hogy betiltják a fegyvergyártást és forgalmazást mint olyat, hanem megpróbálják minél hatékonyabb szabályozással a kereslet minél nagyobb részét legális csatornákba terelni és szigorú ellenőrzés alatt tartani. Pedig a fegyverhasználatnak aztán tényleg igen nagy kockázatai vannak a társadalomra. Bár sokan szeretnénk egy olyan világban élni, ahol nincsenek fegyverek, és ahol a tárgyalóasztal mellett döntik el az emberek vitás ügyeiket, mégsem gondoljuk, hogy a totális fegyvertilalom megoldaná a helyzetet, mivel a fegyverek iránti igény a tiltástól függetlenül is fennmaradna. Csak azt eredményezné, hogy a bűnszervezetek lecsapnának a kielégítetlenül maradt igényre, és az állam kontrolljától mentesen gyártanák és terjesztenék a fegyvereket.
Az ENSZ statisztikái számszerűsítik is számunkra az illegális drogkereskedelem sajátos helyzetét: az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodájának (UNODC) 2007-es éves kábítószerjelentése tartalmaz egy grafikont, amely összehasonlítja a globális illegális drogkereskedelem és egyéb globális illegális piacok összértékét. Míg az illegális drogkereskedelem értékét az ENSZ 322 milliárd dollárra becsli (tegyük hozzá, ez a pesszimista becslés), az illegális emberkereskedelem összértéke is több mint tízszer kevesebb (!), 32 milliárd dollár, az illegális fegyverkereskedelemé 1 milliárd dollár, az illegális gyémántkereskedelemé pedig ennél is kevesebb. Pedig aki látta a Véres gyémántok c. filmet Di Caprióval, az tudja, hogy még ez utóbbi miatt is országok keveredtek polgárháborúba – képet alkothatunk hát arról, hogy mekkora bizniszről is beszélünk. Az illegális gyémántkereskedelem persze a teljes nyersgyémánt-kereskedelemnek mindössze 1,5 – 15%-át teszi ki, az illegális kannabisz-kereskedelem aránya a teljes kannabisz-kereskedelmen belül azonban szinte 100%-os, és így igaz ez szinte az összes többi illegális drogra. A totális drogtilalom tehát a magyarázata annak, hogy az illegális drogkereskedelem az egyéb feketepiacokkal ellentétben ilyen óriási értéket képvisel. Az illegális emberkereskedelemmel és hasonlókkal való analógia tehát éppen a feketepiacok mögött álló jelenség szabályozásának eltérései miatt nagyon korlátozottan alkalmazható.
Nem csoda, hogy jelenleg az illegális drogkereskedelem messze a legjövedelmezőbb illegális üzletág a bűnszervezetek számára, és nem kétséges, hogy a drogpiac legalizációja komoly érvágást, pótolhatatlan bevételkiesést jelente az alvilágnak, beleértve a terrorista szervezeteket is! Gabrilonak valószínűleg igaza van abban, hogy a legalizáció esetén sok díler nem válna törvényes drogszatóccsá, és megpróbálná más bűncselekmények elkövetésével fenntartani magát. Van azonban egy törvény, amit se Gabrilo, se a díler, de még az állam sem hagyhat figyelmen kívül: a kereslet és a kínálat törvénye, a piac. Súlyos tévedés Gabrilo részéről, hogy a bűnözést kizárólag bölcsészesen pszichologizáló szemszögből veszi szemügyre (a la Lombrozo ráadásul, ami elég elavult szemléletnek számít manapság…). Valójában az illegális piac működésének éppolyan közgazdasági törvényszerűségei vannak, mint a legális piacnak. Kevés óvodás van, aki azt mondja, hogy ő díler akar lenni, ha nagy lesz. A legtöbben egyszerűen lehetőségeket keresnek arra, hogy gyorsan és könnyen meggazdagodjanak, vagy olyan élethelyzetbe kerülnek, ahol külső kényszer nehezedik rájuk, például el kell tartaniuk a családjukat. Az afgán és a bolíviai parasztok nem “bűnözői mentalitásból” termelik az ópiumot és a kokát, hanem hogy etetni és iskolázni tudják a gyerekeiket. A drogfutárok a jobb élet reményében vállalják be az óriási kockázatot és nyelik le a drogot tartalmazó kapszulákat. A dílerek többségéből úgy lesz díler, hogy felismerik az állandó piaci kereslet kielégítésében rejlő lehetőséget. Nem szadista szociopata bűnözési vágyból, hanem egyszerűen pénzt akarnak. Ha nincs ilyen lehetőség, akkor nem is lesznek belőlük dílerek. És mint az ENSZ statisztikákból láthattuk, az egyéb illegális üzletágak jóval kisebb méretű piacot képesek fenntartani, mintsemhogy be tudnák fogadni a legalizáció miatt munka nélkül maradt dílerek hadát. Illene inkább az illegális piac működési mechanizmusait tanulmányozni elmélyültebben ahelyett, hogy személyes tapasztalatokra támaszkodva lombraziánus karakterisztikát állítsunk fel. Személyes tapasztalataim éppen nekem is vannak a börtönökről és lakóikról, méghozzá ellenkező természetűek, mint Darlymple-nek, mégsem próbálom őket általánosítani.
Mi gerjeszti a bűnözést valójában?
A cikk Darlymple nyomán állítja, hogy "a drogfogyasztás önmagában oka a bűnözői magatartásnak". A drogfogyasztás és a bűnözés közötti kapcsolat valójában sokkal összetettebb. Először is, az illegális drogokat fogyasztók túlnyomó többsége semmilyen más bűncselekményt nem követ el azon kívül, hogy drogot használ. A droghasználat valóban okozhat bűnözést olyan közvetlen módon, ahogyan ők állítják: egy adott drog pszichoaktív hatása alatt álló személy kiszámíthatatlanná, agresszívvé, paranoiddá válhat és erőszakos bűncselekményt követhet el. Nem minden drog vezet azonban erőszakos magatartáshoz – ironikus, hogy éppen a jelenleg legális alkohol esetében jellemző leginkább ez a kapcsolat. A jelenleg illegális drogok esetében az ilyen közvetett bűnözésgerjesztő hatás – bár van rá példa – a kevésbé jellemző. A WHO 1998-as összehasonlító tanulmánya például hangsúlyozza, hogy az alkohollal szemben a legnépszerűbb illegális drog, a kannabisz fogyasztása nem növeli az erőszakos bűncselekmények elkövetésének valószínűségét. Hasonló megállapítást tesz az európai drogmonitorozási intézet (EMCDDA) tematikus kiadványa is. Hasonló a helyzet az opiátszármazékokkal is. Bár laboratóriumi kísérletek szerint a kokainhasználat valóban okozhat erőszakos viselkedést, a laboratóriumon kívüli társadalmi vizsgálatok szerint mégsem ez a jellemző. Goldstein 1987-es new york-i kutatása például kimutatta, hogy a 414 droggal összefüggő emberölés közül mindössze 10-et (2.5%) követtek el illegális drogok hatása alatt. A kábítószerrel kapcsolatos emberölések 75%-át a “kokainhullám” tetején annak hatására követték el, amit Goldstein az illegális drogpiac “rendszerszerű tényezőiként” azonosít: az illegális drogpiac disztribútorai közötti konkurenciaharc eredményeként. Nem arról van tehát szó, hogy a kokain hatása alatt ámokfutóvá vált fogyasztók gyilkolják halomra egymást és a polgárokat, hanem arról, hogy a drogterjesztők legális konfliktusmegoldó csatornák híján erőszakhoz folyamodnak. Ugyanez volt a helyzet az alkoholtilalom idején is: nem a részegek gyilkolták egymást az utcán, hanem az illegális szeszpiac felosztásáért harcoló, többnyire nagyon is józan maffiózók géppuskái ropogtak. És bár az alkohol legalizációja után az alkoholt fogyasztók számaránya növekedett, az alkohollal összefüggő erőszakos bűnözés mégis töredékére csökkent.
A drogfogyasztás és bűnözés összefüggéseit vizsgáló kriminológiai szakirodalom azt bizonyítja, hogy az illegális drogpiaccal együtt járó szisztematikus bűnözés teszi ki a drogjelenséghez kapcsolódó bűnözés javarészét. A legális drogok fogyasztása esetén azonban hasonló jelenségről nem beszélhetünk. A. J. Resignato a következőképpen írja le a jelenséget:
„Feltéve, hogy a tilalom ellenére folyamatos igény van jelen az illegális drogokra, a fogyasztóknak a fekete piacon kell beszerezniük azt. Akárcsak a törvényes piacon, az eladónak a fekete piacon is biztosítania kell tulajdonosi jogait az általa szerzett haszon felett, másképpen a drogok termelése és kereskedelme nem jelentene vonzóerőt számára. A legális piacon a kormányzat megvédi a tulajdonosi jogokat. A vitás ügyekben az állami bíróságok hoznak döntést, s a döntés végrehajtásáról a hatóságok gondoskodnak. A fekete piacon azonban az állam nem védi meg a magántulajdont és nem hajtatja végre a szerződéseket, így a piaci résztvevőknek maguknak kell ezt megtenniük. Sok esetben a tulajdonosi jogoknak és a szerződések betartásának csak úgy tudnak érvényt szerezni, ha erőszakot és/vagy fenyegetést használnak – mivel törvényes eszközök nem állnak rendelkezésre. Az erőszak lényeges tulajdonsága az illegális piacoknak.”
A bűnözést szigorú drogpolitikával vajon vissza lehet szorítani? A szigorú államokban vajon csökken a bűnözés? Nem. Bár Darlymple azt a látszatot kelti, mintha Hollandiában a bűnözési arányok magasabbak lennének, mint az európai átlag, valójában ez nem így van. Egyrészt nem lehet egy nagyváros bűnözési adatait összehasonlítani az összeurópai átlaggal, hiszen a nagyvárosokban minden országban magasabbak a bűnözési arányok, mint az európai átlag. Másrészt a hollandiai bűnözési statisztikák valójában jóval kedvezőbbek, mint például a zéró-tolerancia megközelítést alkalmazó USA-ban, akárcsak a drogfogyasztás trendjei – ebből a szempontból Hollandia a középmezőnyben van Európán belül. Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni azt a kutatást, amely San Francisco és Amsterdam drogfogyasztási trendjeit hasonlítja össze a különböző drogpolitikai szabályozások tükrében.
Social Indicator |
Comparison Year |
USA
|
Netherlands
|
Lifetime prevalence of marijuana use (ages 12+) |
2001
|
36.9%
|
17.0%
|
Past month prevalence of marijuana use (ages 12+) |
2001
|
5.4%
|
3.0%
|
Lifetime prevalence of heroin use (ages 12+) |
2001
|
1.4%
|
0.4%
|
Incarceration Rate per 100,000 population |
2002
|
701
|
100
|
Per capita spending on criminal justice system (in Euros) |
1998
|
379 Euros |
223 Euros |
Homicide rate per 100,000 population |
Average 1999-2001 |
5.56
|
1.51
|
Source: Drug War Facts
Az angol példa
Tudatos félrevezetés a liverpooli példát úgy idézni, mintha a város kiemelkedő heroinnal kapcsolatos problémáját a metadonprogramok idézték volna elő, miközben nem beszélünk azokról az előzményekről, amelyek a nagyszabású ártalomcsökkentő programok bevezetését motiválták. Először is, nem igaz, hogy Angliában 1928 óta folyamatosan egy “liberális” drogpolitikai megközelítés érvényesült volna. A valóságban 1928 és 1971 között a heroinfüggők valóban orvosilag felírt heroinban részesülhettek, azonban 1971-ben egy szigorú, amerikai típusú drogtörvény fogadott el a parlament, ezután az orvosi heroinfelírás gyakorlatilag elenyészővé vált, a fogyasztók és terjesztők szigorú rendőri üldözése és az absztinencia-orientált, gyakran kényszeres kezelés került a drogpolitika középpontjába. Ha a jelenlegi helyzetért mindenáron felelőst akarunk keresni, akkor azt inkább ebben a szigorú megközelítésben kell megtalálnunk. Liverpoolban a 90-es évek elején – amikor még nem volt sem metadon, sem tűcsere, csak absztinencia-orientált kezelési módszerek és rendőrségi razziák – a probléma gyakorlatilag kezelhetetlenné vált mind a HIV fertőzések, mind a bűnözések terén, már akkor 20 ezer fősre becsülték a heroinfogyasztók számát. A Merseyside Kórház orvosait ez ösztönözte arra, hogy egy teljesen új megközelítést alkalmazzanak a problémával szemben, ez lett az ártalomcsökkentő drogpolitika egyik első példája. A metadon- és tűcsere-programokkal valójában éppenhogy sikerült némileg normalizálni a helyzetet, ezek bevezetése nélkül ma valószínűleg jóval több utcai droghasználó élne Liverpoolban, és több család vesztette volna el gyermekét túladagolásban vagy AIDS-ben. Ha van valami, ami a konzervatív családi értékek védelmében a droghasználat terén sokat tett le a asztalra, akkor az éppen a metadonfenntartás.
Szubsztitúciós (helyettesítő) terápia
John Kaplan “The Hardest Drug: Heroin and Public Policy” című könyvében részletesen foglalkozik a heroinfogyasztáshoz kötődő bűnözéssel, és arra a következtetésre jut, hogy nem a drogfogyasztás, hanem az illegális drogpiac a bűnözés igazi gerjesztője. A függők által elkövetett ún. beszerzési bűncselekmények többsége nem erőszakos vagyon elleni bűncselekmény, amelynek egyetlen motivációja a szerhez szükséges pénz előteremtése. Ha a fogyasztó számára létezik alternatívája a drog illegális, mesterségesen magas áron történő megvásárlásának, a beszerzési bűncselekmények motivációja megszűnik, a drogfüggők által elkövetett bűncselekmények száma pedig jelentősen csökken. Ezen az elven működnek bűnmegelőzési szempontból a különféle szubsztitúciós terápiák, például a metadonfenntartó terápia, amelyről Gabrilo egy bizonyos vizsgálat eredményeire hivatkozva azt állítja, hogy valójában nem is előzi meg a bűnözést. “A metadonon tartott klienseknek pedig továbbra is igen nagy száma követ el bűncselekményeket: a klinika adatai szerint 250 önként érkező kliens közül 50 továbbra is – bevallottan – követ el bűncselekményeket, és az arány ennél valószínűleg magasabb, hiszen ezek a kliensek szeretnek túlozni: már csak azért is, hogy továbbra is kapják a metadont”, írja. Mivel nem ismerjük a hivatkozott vizsgálat mintáját, helyszínét és módszertanát, a kritikájára sem vállalkozhatunk, de nem is szükséges: egyrészt semmi jelentősége nincsen egy 250 fős mintán végzett, nem reprezentatív kutatásnak, másrészt a kérdés az, hogy vajon a 250 függőből hányan követtek el bűncselekményeket azelőtt, mielőtt kezelésbe kerültek. Ausztráliában például 2000-ben egy 11 ezer fős mintán végzett országos kutatás mutatta ki, hogy a 12 hónapnál több időt szubsztitúciós kezelésben töltő kliensek jelentősen kevesebb bűncselekményt követnek el, mint az utcai heroint fogyasztó társaik. Vizsgálatok szerint minden egyes dollár, amit az állam a metadonterápiára költ, 4-7 dollár megtérülést jelent a büntető-igazságszolgáltatás számára a kieső bűncselekmények miatt.
Ha a metadonfenntartó kezelés valóban tudományos igényű szakirodalmára vagyunk kíváncsiak, akkor Darlymple helyett Jeff Ward “Methadone Maintenance Treatment and other Opioid Replacement Therapies” című könyvét érdemes elolvasnunk, vagy ha kevesebb időnk van, az EMCDDA tematikus kiadványát, amely megállapítja, hogy a szubsztitúciós terápia csökkenti a fertőzések, túladagolások és bűncselekmények számát. Az USA-ban a National Institute of Health tekintette át 1997-ben az elérhető szakirodalmat a metadonfenntartó terápiáról, és konszenzus határozatában arra következtetett, hogy “az elmúlt két évtizedben sokféle forrásból meggyőző és egyértelmű bizonyítékot gyűjtöttünk azzal kapcsolatban, hogy az opiát-függőség hatékony kezelése jelentősen csökkenti a bűncselekmények elkövetését”. Jó összefoglalás az ausztrál kormány által készített klinikai kezelési protokoll is.
Senki nem állította, hogy a metadonterápia nullára csökkenti a bűncselekmények számát: a bűnözési nexusból való kilépés nem egyszerű és nem is gyors folyamat, a világon nincs olyan bűnmegelőzési módszer, amely 100%-os hatékonysággal dolgozik! Mégis: nincs még egy olyan módszer, amely hatékonyabban csökkentené az opiátfüggők által elkövetett bűncselekmények számát, mint a szubsztitúciós terápia. Ha Gabrilo nem veszi készpénznek, amit Darlymple ír, hanem veszi a fáradtságot, és utánanéz a metadonnal kapcsolatos szakirodalomnak és szakmai ajánlásoknak, ő is rájön, hogy a metadonfenntartó terápia hatékonyságának kérdése napjainkban már vitán felül áll, még az Egyesült Államokban is. A WHO, a UNAIDS és a UNODC 2004-ben közös állásfoglalást tett közzé, amelyben a tudományos bizonyítékok alapján egyértelműen megerősíti a metadon szubsztitúciós terápia bűnmegelőző hatékonyságát. Az WHO 2005-ben még a Létfontosságú Gyógyszerek Listájára is felvette a metadont, ami azt jelenti, hogy az államoknak minden rászoruló drogfüggő számára biztosítaniuk kellene ezt a szert.
A heroinfenntartó terápia hasonlóan pozitív eredményeket könyvelhet el, mint a metadonszubsztitúció. A lényeg ugyanaz: a függők leszokásra képtelen kemény magját kivonni az illegális piac ördögi köréből, orvosi felírásra tiszta heroint juttatni számukra, amelyet steril, ellenőrzött körülmények között fogyaszthatnak el, lehetőleg szívás és nem injektálás útján. Így a fogyasztó nem az utcán fogja egész nap hajkurászni az illegális, bevizsgálatlan drogot, aminek beszerzéséhez bűncselekményeket kell elkövetnie, hanem munkát és lakhelyet kereshet magának, és nem fertőződik meg HIV-el, ezenkívül nem adagolja túl magát. Lehet légből kapott vádakat megfogalmazni a heroinfenntartással kapcsolatban, azonban a svájci, a holland, a spanyol, a brit, a német programok hatékonyságvizsgálatainak adatai önmagukért beszélnek: akár egy éves kezeléssel is olyan látványos pozitív hatásokat mutattak ki a páciensek életében, amelyről egyébként álmodni sem lehetne. Egy svájci vizsgálat szerint például 1 éves heroinfenntartó program után a páciensek körében 94%-al csökkent a komoly vagyon elleni bűncselekmények elkövetésének száma! (Ez már majdnem 100%-os sikerráta.) A munkavállalók száma megduplázódott, a túladagolásos halálesetek száma nulla, az összes bűncselekmények (beleértve az illegális drogokkal kapcsolatosakat) száma 68%-al csökkent. Ami külön érdekes, hogy a heroinfenntartó programok pácienseinek jelentős része magától áll le a heroinról egy idő után, és a heroinfenntartó programok léte sehol nem növelte a heroint újonnan kipróbálók számát (sőt, az inkább csökkent). Egyszerűen az empirikus bizonyítékok cáfolják azt az állítást, miszerint a heroinfelírás nem csökkentheti hatékonyan a droggal kapcsolatos ártalmakat addig, amíg “a teljes népesség nem függő, és nem vesz részt egy kezelési programban”. A függők kemény magja számára történő heroinfelírás az egész társadalom számára jelentős, mérhető pozitív hatásokkal jár. Hollandiában a kísérleti heroinprogram befejezése után is nyomon követték a pácienseket: 82%-uk fizikai állapotában és szociális helyzetében gyors romlás következett be a heroinfelírás megszüntetése utáni egy évben. Hogyan söpörheti le ezeket az eredményeket egy józan eszénél lévő ember az asztalról?
Alternatívák? Hol?
És mi az, amit Darlymple/Gabrilo alternatívaként felkínálhat? Vajon higgyünk abban, hogy a drogmentesség erőltetése hatékonyabban működhet, mint az ártalomcsökkentés? Ki kell ábrándítanom azokat, akik hisznek abban, hogy az önkéntes vagy kényszer alapú leszoktató programok kiterjesztésével közelebb jutunk a drogmentes társadalomhoz. A Nemzeti Terápiás Ügynökség (National Treatment Agency) statisztikái szerint 2006-ban a Nagy-Britannia kormánya 384 millió Fontot kölött drogterápiára. A 2005-ös 253 millió Fonthoz képest ez masszív növekedést jelez: a brit kormány komolyan gondolja a drogstratégiáját, amely a droghasználók kezelésbe vételének drámai növelését irányozta elő. Mintegy 195 ezer brit droghasználó került kezelésbe az elmúlt évben (ez 130%-os növekedést jelent az 1998-as számokhoz képest), de ebből évente körülbelül csak kb. 5000 ember válik drogmentessé (3%). Nézzünk szembe a ténnyel: a drogterápiás intézmények nem képesek arra, hogy tömegesen drogmentessé tegyék a fogyasztókat, még akkor sem, ha büntetőjogi fenyegetéssel párosulnak. A kérdés az, mit teszünk a fenmaradó 97%-al, a droghasználók azon tömegeivel, akik rezisztensnek mutatkoznak a leszoktatással szemben? Ezek a dolgok nem mennek vezényszóra, a poroszos parancsolgatás nem sokat ér egy olyan komplex szociális probléma kezelésében, mint a drogfüggőség. Már régen túl vagyunk azon a szinten, amikor reménykedhettünk abban, hogy a heroin, a kokain vagy a kannabisz fogyasztása csupán múló divatjelenség, amelyet rövid távon ki lehet gyomlálni, vagy legalábbis minimális szinten lehet tartani, hiszen az alkohollal ellentétben nem bír olyan mély kulturális gyökerekkel.
Akár tetszik, akár nem, ezen drogok fogyasztása szilárdan jelen van a társadalmunkban, és nem is fog varázsszóra eltűnni. Amit tehetünk: tudatos egészségfejlesztő neveléssel képessé tesszük a fiatalokat, hogy elkerüljék a drogfüggőséget, a már drogfüggő emberek számára pedig olyan programokat teszünk elérhetővé, amelyek segítenek a leszokásban, vagy amelyekkel kivédhetők a drogfüggőséggel járó fertőzések, halálesetek és bűnözés. Mert mi az alternatíva? Vajon kövessük az amerikai zéró-tolerancia megközelítést, állítson elő a rendőrség minden 40. másodpercben valakit marihuánával kapcsolatos bűncselekmény miatt? Töltsük meg a börtönöket nem erőszakos drogbűncselekmények elkövetőivel, míg elérjük, hogy minden 100 ezer lakosra jusson majdnem 1000 börtönlakó? Költsünk mi is dollártízmilliárdokat drogellenes háborúra? Hogy ne lehessen elengedni sötétedés után az utcára a gyerekeinket, mivel félő, hogy egy drogbandák közötti fegyveres összecsapás kereszttüzébe kerülnek? Vajon mi sérti jobban az érzékenységünket: hogy az utcán árulják a heroint a junkieknak, akik a parkokban szúrják be azt maguknak, eldobálva a fecskendőket, vagy az, ha egy steril klinikán fogyaszthatják azt a heroint, amiért nem a bűnszervezetek zsebelik be a hasznot? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ a cikkből. Santayana szerint a fanatizmus ott kezdődik, amikor az ember már elfelejtette a célját, de azért megkettőzi erőfeszítéseit. Ez a leírás tökéletesen illik a jelenlegi amerikai drogpolitikára.
Sokak szerint a status quo fenntartása, egyfajta fegyverszünet a drogellenes háborúban jobb, mint az "ugrás az ismeretlenbe". Nemrégen volt szerencsém beszélni erről egy brazil civil szervezet aktivistájával . Ő elmondta, hogy míg számunkra a drogellenes háború csupán metafora lehet, számukra ez szó szerint értendő: a latin-amerikai nagyvárosok utcáit olyan mértékben árasztotta el az illegális drogpiac miatti erőszakhullám, amit már valóban csak a háború szó írhat le hitelesen. Mexikóban több mint 4000 ember halt meg azóta, mióta Calderon elnök meghirdette a drogellenes háborút! Kolumbiában az illegális kokainkereskedelem, Afganisztánban az ópium-kereskedelem felelős a polgárháborús viszonyok évtizedes elhúzódásáért, a gerillák és terroristák támogatásáért. Nyugat-Afrikában félő, hogy egész államok kerülnek a kartellek befolyása alá, akik rajtuk keresztül csempészik a kokaint Európába, és közben olyan profitokra tesznek szert, amiből kilóra megvásárolhatják a helyi politikai elitet. Ezeken a problémákon csak az segíthet, ha az államok gyökeresen átalakítják a nemzetközi drogkontroll-rendszert. Akik szerint a legalizáció túl nagy kockázatokkal járhat, azok egész egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy micsoda elképesztő károkat okoz a jelenlegi drogtilalmi gépezet fenntartása: dollárban, emberéletben és szenvedésben. És nincsenek tisztában azzal sem, hogy a szervezett illegális drogkereskedelemmel csupán egy törvény dacolhat tartósan: a kereslet és a kínálat törvénye. Csak egy módon lehet kifogni a szelet az illegális drogkereskedelem vitorlájából: ha megszüntetjük annak profitmotivációját. El kellene ezenkívül felejteni a legalizációval kapcsolatos sztereotípiákat: a szabadpiaci forgalmazás nem a legalizáció egyetlen formája, ezen kívül renget szabályozási lehetőség áll rendelkezésre a szigorú orvosi felírástól a speciális boltokban való korlátozott hozzáférésig. A tiltáspártiak megpróbálják olyan színben feltüntetni a legális szabályozást pártolókat, mintha ők azt szeretnék, hogy mindenki "szabadon drogozhasson", sőt, még az óvodában is legyenek heroinelosztó automaták. A legalizáció nem szabadosság, nem anarchia, nem a drogellenes küzdelmek feladása, hanem kontroll, szabályozás, felelősségvállalás!
Sajnos nem tudtam minden egyes szempontot kifejteni ebben az írásban. Körülbelül ugyanilyen terjedelemben írhattam volna kizárólag a termelői országok szempontjából is a drogtilalom kudarcáról, ugyanilyen konklúziókra jutva. Szerencsére a Drogriporter Hírarchívumában és Online Könyvtárában bőséggel találhatók erről tanúskodó írások, reméljük, ezekből olyan kérdésekre is választ kaphat az olvasó, amelyekre itt nem volt alkalmam kitérni.
Sárosi Péter