Egy louisianai bíróság életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt egy férfit marihuánával való kereskedelem miatt
Május elején Louisiana állam egy bírája életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt egy 35 éves férfit marihuána terjesztése miatt. A rendőrök a házkutatás során körülbelül egy kilogramm marihuánát és 1600 dollár készpénzt találtak Cornell Hood lakásában. Az ügyész azzal érvelt, hogy Hood-ot korábbi bűncselekmények miatt már elítélték, ezért “karrier-bűnözőnek” minősül, így életfogytiglani börtönbüntetést érdemel. A férfit valóban elítélték már korábban, 2005-ben és 2009-ben is – marihuána árusítása miatt. Kétségkívül megállapítható tehát, hogy Hood életformaszerűen folytatta a marihuána-terjesztést, egzisztenciáját egy bűncselekményből teremtette meg, adót nem fizetett a jövedelme után. De vajon szükséges és arányos valakit egy életre börtönbe csukni egy olyan szer forgalmazása miatt, amelynek a legálisan árusított alkohollal szemben még csak ismert halálos dózisa sincsen emberek esetében? Erre a kérdésre keresi a választ a TASZ amerikai testvérszervezetének, az ACLU-nak a munkatársa, Alison Holcomb, a Nyílt Társadalom Intézet blogjára írt bejegyzésében.
Holcomb rámutat, hogy Louisiana állam 2003-ban 30 ezer dollárt költött minden egyes fogva tartottra egy évben, az 50 évnél idősebbek esetében azonban a költségek az egészségügyi ellátás miatt évi 70 ezer dollárra emelkednek. Így egy életfogytiglani börtönbüntetés összesen 2 millió dollárjába kerül az adófizetőknek – még akkor is, ha nem vesszük figyelembe az egészségügyi ellátás növekvő költségeit. Ezzel szemben az adófizetők nagyon keveset nyernek az ilyen hosszú börtönbüntetéseken: egy 2009-es vizsgálat megállapította, hogy az “elrettentő erő sokkal inkább függ a büntetés kiszabásának bizonyosságától és gyorsaságától, mint a büntetés súlyosságától. Ez azt jelenti, hogy egy három éves börtönbüntetés 36. hónapja éppen annyiba kerül az adófizetőknek, mint az első hónapja, azonban a elrettentő erő tekintetében sokkal kevesebbet ér.” Ehhez még hozzájön az is, hogy az illegális drogpiacon a félreállított díler helyét különösen gyorsan betölti egy másik terjesztő, hiszen a kereslet – és a profit ígérete – változatlan marad. Így a szigorú büntetés elrettentő ereje még kevésbé érvényesül, mint mondjuk egy emberölés esetében – ahol a gyilkost nem fogja azonnal egy másik helyettesíteni.
“Minden egyes dollárt, amit rendőrségi előállításra, büntetőeljárásra és bebötönzésre költünk, költhetnénk iskolákra, családsegítésre, közösségépítésre és alapvető egészségügyi ellátásra,” írja Holcomb. Természetesen igaza van, azonban egy büntetés megítélésének kérdésében nem lehet kizárólag költséghatékonysági érveket figyelembe venni, nem bújhatunk ki az alól, hogy megítéljük magának a bűncselekménynek a súlyát is. A marihuána fogyasztása a rendelkezésre álló tudományos bizonyítékok szerint jóval kevesebb egészségügyi és társadalmi ártalommal jár, mint akár a legálisan forgalmazott alkohol, akár a dohány fogyasztása. Vajon mennyire igazságos tehát egy kistílű marihuána-kereskedőt egy életre börtönbe zárni, miközben egy alkohol- vagy dohánygyáros a társadalom megbecsült tagja lehet? Vajon nem lenne-e sokkal észerűbb legális keretek között szabályozni a marihuána termesztését és forgalmazását, megadóztatni a marihuánából származó jövedelmeket, kivenni azokat a bűnszervezetek kezéből? Vajon nem okoznak-e sokkal több ártalmat az ilyen embertelenül hosszú börtönbüntetések, mint a marihuána valaha is okozott?
Sárosi Péter