Egy amerikai kriminológus cikke a gazdasági válság és a drogpolitikai reform összefüggéseiről
Eric E. Sterling, a Criminal Justice Policy Foundation nevű kutatóintézet elnöke, aki 1979 és 1989 között egy kongresszusi bizottság tanácsadójaként részt vett drogellenes törvények megalkotásában, jelenleg a büntetőjogi reform egyik fő szószólója. Alábbi cikke a The Huffington Post hírportálon jelent meg október 27-én. A cikk szerint a gazdasági válság közepette az amerikaiaknak új, radikális megoldásokat kell találniuk a gazdaság élénkítésére és új állami jövedelmek kiaknázására – így például legalizálhatnák a marihuánát.
Az alkoholtilalom visszavonására felszólító plakát a 30-as évekből
Vajon ki tudta volna elképzelni még akár egy hónapja is, hogy a Bush-kormányzat el fogja rendelni az ország bankjainak részleges államosítását a hitelpiac megszilárdítása és a gazdaság fellendítése érdekében? Talán más innovatív, sőt, “radikális” ötletek megvalósításának is eljött az ideje. Ha ugyanis nem találunk új megoldásokat arra, hogy miként adhatunk el autókat és egyéb termékeket a gazdaság élénkítése érdekében, az összeomló autópiac munkahelyek tízezreit sodorhatja veszélybe.
Mi több, a válság miatt minden szinten megcsappannak a kormány bevételei. 18 állam már tavaly tavasszal is arról számolt be, hogy a 2009-es költségvetési évre csökkenteni fogja a kiadásait. Amennyiben az állam nem talál új bevételi forrásokat, hamarosan szemtanúi lehetünk a tanárok, a nővérek és a sürgőségi ápolók tömeges elbocsátásának, iskolák, könyvtárak és kórházak bezárásának, omladozó utak és lerobbant hidak válnak használhatatlanná a közlekedés számára.
A régi klisék szerint az autóipar problémáiról a munkások és nyugdíjasok egészségügyi ellátásának magas költségei tehetnek, esetleg a rossz autók gyártását erőltető hibás menedzsment. De ahhoz, hogy több autót adjunk el, el kell engednünk a régi kliséket, a régi mítoszokat és a bűnbakkeresést.
Vegyük figyelembe a következőket. Tavaly 2,3 millió amerikai töltötte büntetését fegyházban vagy börtönben. Vajon hány amerikai autót vettek ezek az emberek? Bizony egyet sem. Ez a 2,3 millió tízszer több, mint az a 250.000 ember aki az autóipar fénykorában, a 60-as és 70-es években ült rács mögött. Ezen kívül még további 8 millió amerikainak van priusza az elmúlt 20 évben elkövetett kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény miatt. Ezzel a priusszal ritkán jutnak álláshoz. Nincs legális jövedelmük és nem vesznek fel hitelt sem.
Annak, hogy tízmillió amerikai felnőtt nem vásárol autókat, házakat, bútorokat, készülékeket és más tartós termékeket, olyan gazdasági hatása van, mint szeptember 11-nek, a Katrina hurrikánnak és minden más hurrikánnak együttvéve. Gyakran még azoknak sincs hitelkártyája, akik egyébként rendelkeznek munkával, így ők ki vannak rekesztve a piacról. Az amerikai vállalkozások a Ticketmaster-től az Amazon.com-on át a helyi üzletekig egyaránt teret veszítenek. Gazdasági szempontból a büntetőpolitikánkkal a saját torkunkat vágjuk át.
A gazdasági költségektől eltekintve vajon a 2,3 amerikai bebörtönzése hatékony bűnmegelőzési stratégiának számít? A kutatások szerint nem. A hatékony bűnmegelőzés bölcs rendőrségi stratégiával, megfelelő elmegyógyászati ellátással, jó iskolákkal, a fiatalok szabadidejének strukturálásával, munkahelyek teremtésével és célzott rehabilitációval operál. A kriminológusok konszenzusa szerint a börtönbüntetések felelősek a bűncselekmények számában az elmúlt 15 évben tapasztalható csökkenés egyharmadáért. A bebörtönözöttek többsége nem-erőszakos bűncselekményeket követett el, mint például kábítószerrel való visszaélés vagy lopás, esetleg azért került rács mögé, mert megsértette a próbára bocsátás valamilyen technikai feltételét, például alkoholt vagy illegális drogot fogyasztott. A legtöbb szabadságvesztését töltő fogvatartott jóval hosszabb ideig tartózkodik börtönben, mint azt a bűncselekményektől való elrettentés, az igazságos büntetés vagy akár a társadalom védelme indokolná.
Kétségtelenül be kell börtönöznünk a veszélyes bűnözőket – hogy megvédjük magunkat és megbüntessük őket. De sokkal okosabban kell eljárnunk azzal kapcsolatban, hogy kit és miért zárunk börtönbe. Figyelemre méltó, hogy az elmúlt harminc évben a bebörtönzések számában tapasztalt növekvés oka a prohibicionista drogpolitika volt.
Bár a kábítószer-ellenes hivatalnokok több mind húsz éve figyelmeztetnek minket arra, hogy letartóztatásokkal nem találjuk meg a kiutat a drogproblémákból, minden évben több embert állít elő a rendőrség kábítószer miatt, mint az azt megelőző évben. Tavaly 1,8 millió amerikait állítottak elő drog miatt, több mint háromszor annyit, mint az összes erőszakos bűncselekményért együttvéve. A börtönben fogva tartottak egynegyede kábítószer miatt került rács mögé. A rendőrségi előállítás és a bebörtönözés mint a drogellenes stratégiánk központi eleme kudarcot vallott: a végzős középiskolás diákok szerint könnyebb hozzájutni az illegális drogokhoz, mint az 1970-es és az 1980-as években.
A kutatók és a terápiás szakemberek – sőt, még a rendőrkapitányok, bírák és ügyészek is – egyetértenek abban, hogy a drogfüggőség egy betegség. Mégis, az emberek szinte minden városban nehezen jutnak hozzá kezeléshez. Szabályszerű, hogy gyakran igen hosszúra nyúló várólistákra kerülnek a kezelésre jelentkezők. A Fehér Ház szerint mintegy 20 millió olyan amerikainak lenne szüksége függőséget kezelő terápiára, aki nem jut hozzá ahhoz. Miért csukjuk börtönbe a drogfüggőket, miközben igazából jó kezelésre lenne szükségük? Miért tűrjük el azt, hogy a rendőrség lecsukja a drogfüggőket pusztán azért, mert kábítószert használtak? Hiszen vajon nem éppen arról szól a függőség, hogy a függő nem képes abbahagyni a drogok használatát? Ha belegondolsz, vajon nem helytelen-e valakit a betegsége miatt kriminalizálni?
A fulladás a második legjelentősebb balesetből származó halálok az 1 és 14 éves életkorú gyermekek körében. A fulladásos halálesetek száma az elmúlt időszakban csökkent, de nem azért, mert bebörtönözzük az úszókat, vagy esetleg az uszodák tulajdonosait vagy bérlőit, hanem mert a gyermekeket tájékoztatjuk a fulladás veszélyéről. A kormány a tengerparti strandokon és uszodákban természetesen külön mentőszemélyzetet alkalmaz arra, hogy megmentse a bajba jutott úszokat a mindig jelen lévő veszélytől.
Valójában a rendőrség senkit sem állít elő pusztán azért, hogy ezzel egy cselekedet veszélyeire figyelmeztessen. Tájékoztatással, biztosításokkal, szabályozással és adóztatással próbáljuk az embereket arra tanítani, hogy biztonságosabban használják az olyan veszélyes eszközöket, mint a lőfegyverek, az alkohol, a dohány, az autók, a motorbiciklik, a privát repülőgépek vagy a síeszközök, és ezzel csökkentjük a balesetek bekövetkeztének kockázatát, hogy életeket menthessünk. A legtöbb tevékenység esetében elismerjük azt az elvet, hogy önmagában nem “rossz” veszélyes dolgot tenni, és nem szolgáltat okot a büntetésre. Vajon ha drogokról van szó, miért válna hirtelen helyessé, hogy embereket csukjunk le csak azért, hogy így küldjünk közegészségügyi és közbiztonsági üzeneteket?
Szinte mindenki egyetért abban, hogy a droghasználók üldözésén alapuló drogellenes stratégia egy költséges kudarc. A kormány által készített, a drogfogyasztók attitűdjeit és trendjeit vizsgáló kutatások szerint a büntetőeljárások millióinak lefolytatása vajmi kevés hatással volt a droghasználat alakulására.
Természetes, hogy egy együttérző társadalom szeretne “valamit tenni” azért, hogy csökkentse a drogabúzust, azonban egy évszázaddal ezelőtt azt a hamis következtetést vontuk le, hogy a drogabúzus problémája büntetőjogi probléma. Azóta a történelem megtanította nekünk, hogy a prohibicionista megközelítéssel a drogprobléma valójában egyre inkább bűnügyi problémává válik. Szomorú, hogy milyen erősen beágyazott és milyen költséges az a hiedelem a számunkra, hogy a droghasználat mint olyan “rossz” és “helytelen”, így alapvetően különbözik a síelés, az ejtőernyőzés, az autóversenyzés, a vadászat és számos más tevékenység gyakran halálos veszélyétől. Vajon mivel indokoljuk a droghasználók büntetését azon kívül, hogy a droghasználatot a törvény bünteti? Ez a törvény igazolhatatlan és csak az a mítosz tartja életben, hogy a droghasználat “rossz”, és nem pedig kockázatos.
Itt az ideje annak, hogy elgondolkodjunk, milyen árat fizetünk ezért a mítoszért. Még a legkisebb városban is több ezer dollárba kerül a rendőri túlórák fizetése. A nagyobb körzetekben az adófizetők pénzéből több százezer dollár megy el a droghasználók rendőrségi előállítására. Az ügyészek, a bírák és a bírósági személyzet munkaidejének egyharmadát teszik ki a kábítószer-vonatkozású ügyek. A mintegy 500 ezer drog miatt bebörtönözött fogvatartott elhelyezése, őrzése és élelmezése munkahelyeket teremt a börtönőröknek és lehetőséget teremt az alvállalkozóknak. Míg azonban nekik hasznuk származik a kábítószerrel kapcsolatos büntetőeljárások millióiból, a többségnek ez csak munkanélküliséget és elvesztett vásárlókat jelent.
A rendőrségnek az erőszakos bűnelkövetőkre, a gyermekmolesztálókra, az ittas vezetőkre és a milliókat eltulajdonító fehérgalléros bűnözőkre kell koncentrálnia. A börtönöket a veszélyes emberek számára kell fenntartani.
A kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények nem-erőszakos elkövetőit szabadon kell bocsátani. Akik drogfüggők, azok kezelésre szorulnak, ami jóval olcsóbb a börtönnél. A droggal kapcsolatos priuszukat meg kell semmisíteni, hogy így munkához jussanak. A drogfüggő tolvajokat és betörőket absztinencia-alapú megfigyelésben kell részesíteni, hogy megakadályozzuk az ismételt bűnelkövetést.
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1933. december 5-én a Nagy Gazdasági Világválság mélypontján az amerikaiak módosították az Alkotmányt és eltörölték az alkoholtilalmat, hogy ezzel munkahelyeket és további állami bevételeket teremtsenek. Itt az ideje, hogy véget vessünk a marihuána-tilalomnak is. A nem kereskedelmi célú otthoni termesztést ugyanúgy kell szabályozni, ahogyan a vadászatot szabályozzuk. Minden évben meghalnak emberek vadászbalesetben, köztük gyermekek is, a vadászengedélyt mégis viszonylag könnyen és nem túl borsos áron adják ki. A nem kereskedelmi célú marihuána-termesztéséhez ugyanilyen módon lehetne engedélyhez jutni kertészeti központokban, azzal a feltétellel, hogy tilos a viszonteladás és a fiatalkorúaknak való átadás. A kereskedelmi célú marihuána-termesztést és eladást az alkoholhoz hasonló licenszekkel és adókkal lehetne szabályozni, teret engedve a helyi szintű szabályozási modellek különféle változatainak és fejlesztve a kulturális kontrollt.
2005-ben az alkohol után fizetett szövetségi, állami és helyi adók 35,1 milliárd dollárt tettek ki. Amerika 20 millió marihuána-szívója ugyanakkor nem fizetett adót. Az adórátától függően 5 és 15 milliárd dollár körüli bevétele származhatna az államnak a marihuána megadóztatásából. Jelenleg a marihuána törvényen kívüli terjesztői hasznot húznak mind az adók hiányából, mind az államilag mesterségesen magasan tartott árakból. Ez abszurd! Meg kell adóztatnunk a jelenleg alvilági kézen lévő marihuána-üzletágat. Ha a tanárok, rendőrök és tűzoltók elbocsátását, a betegek, a vakok és más fogyatékkal élők ellátásának megkurtítását célzó költségvetés-tervezetekre pillantunk, felmerül a kérdés, hogy vajon valóban nincs-e szükségünk a marihuánából származó potenciális adókra?
Ha amerikai autók millióit szeretnénk eladni, annak az egyik módja az, ha kiengedjük a drogfogyasztókat a börtönből, mentesítjük őket a priuszuktól és visszaengedjük őket a gazdaság vérkeringésébe.
Vajon mennyire nehéz megválaszolnunk a következő kérdéseket: elbocsássuk a tanárokat vagy ne mondjunk le többé a marihuána-termesztésből befolyó több milliárd dolláros adóról? Zárjuk be a gyárakat és rúgjuk ki a munkásokat, vagy engedjük ki a börtönből a nem-erőszakos bűnelkövetőket, börtön helyett kezelést biztosítva a függőknek?
Fordította: Sárosi Péter