A legalizációért folytatott küzdelem legbefolyásosabb embere egy laza értelmiségi bő farmerben – a Rolling Stone interjúja
A marihuána amerikai legalizálásának motorja – egy rabbi hóbortos, éles eszű fia, aki alig tudja megkülönböztetni az indicát a sativától – ellenséges területre lépett. Ethan Nadelmann, az amerikai Drug Policy Alliance (Drogpolitikai Szövetség) ügyvezető igazgatója azért érkezett Kalifornia konzervatív fellegvárába, Orange Countyba, hogy a kábítószer-ellenes háború kudarcáról beszéljen és arról, miért kell a kormánynak békén hagynia a marihuánafogyasztókat. Miközben a kaliforniai Irvine egyetem előadójában a közönség között ül az amerikai Drug Enforcement Administration egy őszülő exügynöke (Kábítószer-ellenes Hivatal, DEA), világos, hogy ezek az emberek nem a kannabisz-kultúra ünneplésére gyűltek össze. És Nadelmann pont ettől érzi jól magát a bőrében.
Nadelmann több mint két évtized alatt épített fel egy széles támogatottságú reformmozgalmat egy egyszerű és mégis mély megfigyelésre alapozva: az elnyomó kábítószertörvények elleni küzdelem nem a fogyasztók jogairól szól – még az annyira népszerű marihuána esetében sem, hanem a szövetségi politika túlburjánzásáról és a kábítószer tiltásának szükségtelen emberi áldozatairól. Mielőtt Nadelmann úgy húsz évvel ezelőtt csatlakozott az ügyhöz, a marihuána legalizációja csupán a The Grateful Dead koncertjein szórólapozó hippik és törvényen kívüli termesztők reménytelen küzdelme volt. Ezzel szemben ma a fű két államban teljesen legális és gyógyászati célból elérhető tizenhat másikban, nagyrészt Nadelmann erőfeszítéseinek köszönhetően. „Ő a legbefolyásosabb civil lobbista az összes belpolitikai területet tekintve is,” mondja John DiIulio, aki hosszú ideig a kábítószer elleni harc elkötelezett híve volt és szigorú tudós, aki nemrég tért át Nadelmann oldalára a marihuánapolitikában. „Nadelmann legyűrt engem, mit mondhatnék még?”
Nyurga és elálló fülű, vékony őszülő vörös bajusszal, az 56 éves Nadelmann jegyzetek nélkül beszél, mintha két rész James Carville (demokrata politológus — a ford.) és egy rész Woody Allen keveréke lenne. Bár a történelem jó oldalán álló ember magabiztosságával rendelkezik, távol áll tőle, hogy a győzelmet ünnepelje. „Ne számítsanak arra, hogy ezt bezsebeltük,” figyelmeztet. „A marihuána nem fogja legalizálni magát.”
Nadelmann, aki szigorú, a Sabbath-ot tartó családban nőtt fel a New York állambeli Yonkersben, már jóval korábban gyakorlatot szerzett a mozgalomépítésben, mint hogy először vett volna a kezébe füves cigarettát. Csodálta apja képességét, hogy egyben tartson egy sokszínű közösséget, ahol ugyanúgy tagok voltak a rabbitársak, mint a jóval alacsonyabban képzett emberek. „Apámnak igazi tehetsége volt,” mondja Nadelmann, „hogy felkeltse a legműveltebb emberek érdeklődését, anélkül, hogy átbeszélne a legkevésbé műveltek feje felett.”
Nadelmann zárkózott fiatalsága nagy fordulatot vett 18 éves korában, amikor a McGill egyetemre ment Montrealba, ahol hasist kezdett szívni és John Stuart Mill libertarianizmusával tágította a fejét. Okos és ambiciózus lévén Nadelmann nem sokkal később a Harvardra ment át egy maratoni akadémiai karrierért, ahol jogi doktori és politológiai PhD fokozatot szerzett, és mellékesen egy Master diplomát nemzetközi kapcsolatokból a London School of Economicson.
Nadelmann marihuána-tavaszként emlékszik a 70-es évekre az egyetemen. Carter elnök idején úgy tűnt, a szövetségi háború vége a fű ellen csak idő kérdése: 1978-ban az egyetemi elsőévesek 53 százaléka támogatta a legalizációt és Carter elnök maga is a dekriminalizálás híve volt. Azonban a józanész e rövid pillanatának vége szakadt Ronald Reagannel, amire Nadelmann úgy emlékszik, mint a „nemzeti hisztéria időszakára” a kábítószerek körül.
Nadelmann szemével a tények bármely racionális vizsgálata közegészségügyi krízisként fogta fel a kábítószerhasználatot, a politikai válasz azonban a bűnüldözés és a bebörtönzés volt. „Valami alapjaiban volt hibás,” mondja Nadelmann. A drogfogyasztók morális megbélyegzése nyugtalanította: „Olyan volt, mintha a McCarthy-izmus folytatódna a kábítószerháborúban.”
Otthagyva a Közel-Kelettel foglalkozó doktori témáját a Harvardon, Nadelmann a globális kábítószer-csempészet növekvő amerikai ellenőrzését kezdte kutatni. Szemében a terület a nemzetközi kapcsolatok és a büntetőjog természetes találkozása volt, tudományosan azonban addig ismeretlen terület. „Senki nem járt még arra!” – mondja.
Megtartva magának személyes felháborodását a „drogháború abszurditásával” kapcsolatban, Nadelmann a Princeton professzoraként hamar a terület vezető fiatal szakértőjévé vált, éppen amikor a drogháború egy intenzív szakaszba érkezett. 1987-ben egy tilalmi tematikájú konferenciára hívták előadni az amerikai katonai hírszerzéshez (Defense Intelligence Agency), ahol a pulpitust a DEA, az FBI és az amerikai külügyminisztérium krémjével osztotta meg. Nadelmann bátran ezt a pillanatot választotta, hogy feltárja valódi véleményét.
Miközben kiugrott a helyéről a szíve az izgalomtól, a 30 éves Nadelmann Amerika legmeghatározóbb kábítószer elleni harcosaihoz szólt, akik szerinte hülyeségeket beszéltek: „Önök semmiben sem különböznek a 20-as évek alkoholtilalmat felügyelő ügynökeitől,” mondta Nadelmann saját visszaemlékezése szerint. „A szakpolitikájuk semmivel sem működik jobban és valószínűleg többet árt.”
Szinte egyetlen nap alatt Nadelmann a drogháború vezető kritikusává vált. Nézetei a Reagan-évek vége felé cseppet sem számítottak általánosan elfogadottnak. Egy Nadelmann gondolataival foglalkozó New York Times-cikk a „Vita a kimondhatatlanról: legalizálni kéne a kábítószereket?” címet kapta. Provokációi Soros György figyelmét is felkeltették. A magyar születésű befektetőzseni, aki addigra már számos kelet-európai demokratikus mozgalmat támogatott, készen állt reformok elősegítésére új hazájában is, kezdve a kábítószerellenes harc kapcsán. Nadelmann 1994-ben hagyta ott a Princetoni Egyetemet, hogy Soros támogatásával megalapítsa a Lindesmith Központot, mely nevét a tudós Alfred Lindesmithről, a drogok kriminalizációjának évtizedes kritikusáról kapta. Nadelmann a kábítószertilalom gyenge pontját kezdte keresni, kipuhatolva, hol értheti el a legnagyobb hatást: „Kérdőívezésbe kezdtünk és találtunk pár témát, amikben a közvélemény szerint a drogháború túl messzire ment.” Első helyen? Az orvosi marihuána kriminalizálása. Nadelmann megtalálta a kulcsügyet és Kaliforniát szemelte ki kísérleti terepnek.
Dennis Peron, egy meleg ex-hippi és az AIDS hospice mozgalom úttörője vezetésével 1995-ben San Franciscó-i aktivisták egy kiterjedt orvosi marihuána-javaslatot állítottak össze, mely elérhetővé tette volna a betegek számára kábítószert akár már olyan enyhe esetekben is, mint a migrén. Azonban Peron ambíciói meghaladták pénzszerző és politikai képességeit, így Nadelmann segítségét kérte, hogy a 215-ös indítvány megfelelhessen a népszavazás követelményeinek.
Nadelmann Sorostól kért pénzt, azzal érvelve, hogy „Itt egy lehetőség, hogy beinduljanak a dolgok.” Így Soros, elsőként, belépett az amerikai politikai életbe, olyan milliárdos társaival együtt, mint Peter Lewis, a Progressive Insurance biztosító vezetője és John Sperling, a Phoenix-i Egyetem alapítója, akik korábban mindketten használtak marihuánát gyógyászati célból.
A kaliforniai kezdeményezés Nadelmann reményei szerint „megváltoztathatja a marihuánafogyasztóról kialakult képet a 17 éves, középiskolából kiesett raszta” sztereotípiájából a középkorú, kemoterápián áteső rákbeteggé. Azonban Nadelmann aktivistatársai rájátszottak ezekre a sztereotípiákra. Miközben Nadelmann az orvosi marihuánát magától értetődőnek próbálta beállítani, Peron hangosan állította, hogy minden marihuánafogyasztás orvosi célú.
Nadelmann hamar rájött, hogy a 215-es indítványt éppen az aktivistáktól kell megmentenie. „Profivá tettük,” emlékszik vissza Nadelmann. Egy vezető kaliforniai politikai tanácsadót, Bill Zimmermant kért fel, hogy vegye át az aláírásgyűjtést és a médiakampányt. Nadelmann feladata – ahogy most is – az volt, hogy tompítsa a kulturális különbségeket a tekintélyelv-ellenes aktivisták és a keménykezű politikusok között. „Jó zsaru – rossz zsaru játékot játszottunk,” emlékszik Zimmerman. „Én benyújtottam a törvénytervezetet, Ethan pedig jött rendezni a viszonyokat.” A választók 56-44 arányban elfogadták a 215-ös indítványt. A kaliforniai siker terjesztésétől eltökélten Nadelmann visszatért a milliárdosokhoz, felkérve őket, hogy támogassák az orvosi fű országos bevezetését. Pusztán 24 óra alatt 8,1 millió dollárt gyűjtött össze népszavazási kezdeményezésekre, melyek végül az orvosi marihuána bevezetésével zárultak Alaszka, Washington, Oregon, Nevada, Colorado és Maine államban. Eleinte Nadelmann visszautasította a vádakat, hogy az orvosi fű a teljes legalizálás trójai falova lenne. Azonban ahogy a mozgalom beindult, nyíltabban kezdett beszélni hosszú távú terveiről. „Segíteni fog-e mindez a marihuána legalizálásában?” kérdezte egy 2000-es New York Times interjúban. „Remélem.”
Nadelmann 2000-ben vált le Soros birodalmáról, saját egyesülete, a Drug Policy Alliance (Drogpolitikai Szövetség, DPA) élén – melyet azóta egy 10 millió dolláros birodalommá vált hatvan munkatárssal, irodával öt államban és nemzetközi befolyással. Bár lelkes a fűreformmal kapcsolatban, Nadelmann mindig is a szélesebb tervei között helyezte azt el. Nadelmann a DPA-t úgy pozícionálta, mint a kapcsolatot, mely nyitva áll mindenféle drogreform-aktivista előtt és így szövetségesként léphetnek fel egy közös harcban.
A Bush-adminisztráció sötét napjait követően 2009-ben Kaliforniában újra lehetőség nyílt a fűreformra. Aktivisták egy új generációja nőtt fel: nem hippik voltak, hanem határozott vállalkozók, mint Richard Lee, a texasi születésű kerekesszékes aktivista, aki egy adófizető fűellátót irányított Oaklandben és megalapította az USA első marihuánakereskedelmi iskoláját, az Oaksterdam Egyetemet.
Richard Lee, az Oaksterdam „Kannabisz” Egyetem alapítója
Lee több mint egymillió dollárt fektetett be egy népszavazási kezdeményezésbe mely legalizálta, megadóztatta és szabályozta volna a marihuána használatát felnőtteknek. Makacsul lobbizott a javaslatért 2010-ben még akkor is, amikor egy elnökválasztás évének választói összetétele kedvezőbb lett volna. „Az orvosi dolog annyira nem volt orvosi,” mondja Lee, „hogy úgy tűnt, őszintének kell lennünk – és haladni a teljes legalizáció felé.”
Lee nagy ívű kezdeményezése szemben állt Nadelmann apró és óvatos lépésekből álló stratégiájával. „A mi modellünk szerint nem kezdeményeztünk népszavazást addig, amíg nem volt legalább 55% a támogatás,” mondja. „Azért kezdeményez az ember népszavazást, mert a közvélemény már annak az oldalán van.” Azonban amikor látta, hogy Lee tántoríthatatlan, Nadelmann eldobta a forgatókönyvet. Hamarosan a legalizációs nyomást az „országos vita átformálásának” esélyeként látta.
Mint a legnagyobb pénzügyi támogatót, Nadelmann rávette Sorost egy nagy lépésre, meggyőzve őt hogy addig először támogassa a marihuána teljes legalizációját és áldozzon egymillió dollárt a kampányra. A 19-es indítvány elbukott, de annyira felrázta az állami törvényhozókat, hogy megelőző jelleggel dekriminalizálták a marihuánát; Kaliforniában jelenleg a fű birtoklása olyan apró szabálysértés, mint egy parkolási büntetés.
2012-ben előrehaladva Coloradóban és Washingtonban, Nadelmann felismerte, hogy a DPA akkor lehet a leghatásosabb, ha hátulról közelít. „Mi azért vagyunk itt, hogy példát mutassunk, de ez nem mindig azt jelenti, hogy nekünk kell a vezetőnek lenni,” mondja. „Úgy hódíthatja meg az ember a világot,” viccelődik, „ha a babérok learatását átengedi másoknak.”
Nadelmann hosszú távú partnerei a legalizációs győzelmeket a majdnem két évtizedes aprólékos stratégia eredményeként értékelték. Neill Franklin egy volt kábítószerellenes tiszt, aki jelenleg a Law Enforcement Against Prohibition (Bűnüldözés a Tilalom Ellen) egyesületet vezeti. „Ethan nélkül,” mondja, „nem beszélhetnénk a marihuána legalizálásáról Washington és Colorado államokban.”
Az Irvine Egyetemi előadása utáni reggelen Nadelmann sietősen magával vitt engem a Democracy Alliance (Demokrácia Szövetség) találkozójára, gazdag haladó szellemű adományozók összejövetelére Laguna Beach elegáns tengerparti üdülőhelyén, mely előtt egy pár karbonszálas McLaren kabrió és egy tűzpiros Ferrari parkolt.
Semmi elegáns nincs Nadelmannben. A vászonnadrágban vagy vasalt öltönyben sétálgató milliárdosokkal szemben ő úgy néz ki, mint aki csak egy süteményért ugrott le a new york-i Upper West Side-on, ahol lakik, egy egyszerű narancssárga pólót és lyukas apuka-farmert viselve.
Nadelmann hanyagul válaszol a saját kábítószerhasználatát firtató kérdésekre. Kokain? „Kipróbáltam párszor, de mindig leginkább olyan volt, mintha túl sok kávét ittam volna és bedugult volna az orrom.” Fű? „Alkalmi marihuánafogyasztó vagyok tizennyolc éves korom óta,” mondja, azonban annak ellenére, hogy egy mozgalmat vezet, melyben az aktivisták gond nélkül szereznének neki a legjobb Purple Kush fűfajtából, visszautasítja, hogy műértőnek nevezzék. „Meglepően keveset tudok,” mondja félénken. „Végre megértettem a különbséget az indica és a sativa között.”
Nadelmann lelkesebbnek tűnik a pszichedelikus drogokkal kapcsolatban. Szívesen használ gombákat a Jóm Kippur böjtje során: „Évente egyszer jó dolog.” Két hallucinogén utazást is tett ayahuasca befolyása alatt, mely a hallucinogének „királynője”, a peyote közeli rokona. „A fiatalok számára a pszichedelikus drogok túl rázósak” mondja.
A mozgalom friss sikerei ellenére a fűtilalom vége Nadelmann szerint „bonyolult és kemény lesz, ezért szigorúan szervezettnek kell lennünk.” Szerinte a választók érzékenyek az új eszközökre: „Az embereknek fontosak az adóbevételek, és hogy a rendőrök a valódi bűntényekkel foglalkozzanak. Ez a két nyerő érv.” De Nadelmann azt is tudja, hogy a közvélemény megváltoztatása közel sem elég. Az orvosi marihuána országos támogatása 85 százalék, még sincs egy támogatója sem a Szenátusban.
A TASZ interjúja Ethan Nadelmann-nal
Miközben az Obama-adminisztráció a választ mérlegeli Washington és Colorado államokban, Nadelmann a következő lépéseket tervezi. A DPA Oregon államban dolgozik egy kezdeményezésen, ami akár jövő évben is a választók elé kerülhet. Nadelmann abban is bízik, hogy Kaliforniában a legalizáció 2016-ban újra terítékre kerül. „Az egyetlen mód az előrelépésre,” mondja, „ha államról-államra haladunk, míg a Kongresszus és a Fehér Ház be nem adja a derekát.” Nadelmann változatos washingtoni szövetségesekre tett szert – beleérve Nancy Pelosi korábbi házelnököt és Grover Norquist republikánus frakcióvezetőt – miközben más ambiciózus politikusokat mentorált az államok szintjén. „Gerincet ad választott politikusoknak és Isten bizony szükségük van rá,” mondja Gavin Newsom, Kalifornia alkormányzója, aki bátran kiállt az elmúlt hetekben a marihuána legalizációjáért. „Magamat is beleértve. Nem kellett volna, hogy ilyen hosszú ideig tartson nekem.”
Nadelmann aggódik, hogy az USA nehogy a feketepiac veszélyeit a szabad piac túlzásaival váltsa fel. Egy őszinte pillanatban bevallja: „Kezdek aggódni, mert látom a találkozóinkon, hogy egyre többen érkeznek a marihuána-iparból,” mondja. „Vannak, akiket érdekelnek a szélesebb elvek. Vannak, akiket viszont csak a pénz.”
A fű üzleti oldaláról beszélve Nadelmann kicsit úgy hangzik, mint aki soha nem hagyta el az elefántcsonttornyot. Az ő munkája teheti lehetővé a törvényes terjeszkedését egy többmilliárd dolláros amerikai iparágnak. Nadelmann számára azonban mindez szinte mellékes. Amiatt aggódik, hogy az állami törvényhozók és a fűből profitáló vállalkozók közös érdekei létrehozhatják a Nagy Marihuánát – egy koncentrált iparágat kevés, nagyméretű termesztővel, amiket az állam könnyebben ellenőrizhet és szabályozhat. Ez azonban rossz végkifejlet lenne Nadelmann szerint a tömegmarketing és a közegészségügy nem férnek meg együtt. Nadelmann szerint, ironikusan, az Obama-adminisztráció nyilvánvaló eltökéltsége, hogy megtörje az ipari méretű marihuánatermesztést, még használhat is az ügynek. „Ha választhatokm akkor a mikrosörfőzde vagy a kis szőlészet modelljét szeretném,” mondja. „Nem azért harcolok, hogy elmarlborósodjon a marihuána.”
Írta: Tim Dickinson – Rolling Stone
Fordította: Sparing Dániel