Hogyan érinti 2024-ben a magyar vidéket és a városokat az olyan új pszichoaktív szerek, mint a „herbál”, vagy a „kristály” használata? Hogyan bánik a magyar társadalom ezeknek az anyagoknak a használóival? Droghasználók, ex-díler, polgármester, segítők és szakértők válaszolnak ezekre a kérdésekre, a Drogriporter új dokumentumfilmjében.
Hírek
Pszichoterápia LSD-vel Svájcban
A drogellenes háború által rákényszerített több évtizedes Csipkerózsika-álom után az LSD terápiás használata Svájcban ébredt fel először a 90-es években – interjút készítettem Peter Gasser pszichiáterrel, a pszichedelikus terápia egyik úttörőjével.
Vitézy esete a hajléktalanokkal
Tegnap a 4-6-os villamoson egy hajléktalan nő zavarta meg a kedélyeket: egy kannás borral a kezében, dúlt tekintettel, láthatóan ittasan vonult a megállóban. Közben kiabált: mintha egy ott nem lévő emberrel – az apjával – veszekedett volna. Az utasok közül egyesek döbbenten, mások dühösen, megint mások pedig mohó kíváncsisággal figyelték.
Amikor meghallottam a kiabálást, először bennem is felhorgadt a tisztes utazó polgár felháborodása: vajon mi a fenének kell ordibálni? Amikor azonban megláttam a nőt, aki ordibál, a dühöm elszállt. A második érzésem a szánalom volt. Bekapcsolt a prefontális agykéreg: keretbe helyezte azt, ami történik. Beugrott mindaz, amit a gyermekkori traumák, a felnőttkori függőségek és hajléktalanság összefüggéseiről tanultam.
És nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nő nem a jelenre reagál. A régmúlt egy drámáját – tragédiáját? – éli újra. Egy távoli gyermekkori színdarabét, ahol neki valószínűleg a megerőszakolt, esetleg péppé vert, vagy csak szimplán elhanyagolt és magára hagyott áldozat szerepét osztották (hasonló történetekben nagy a választék!). És a múlt börtöne nem ereszti: megzavarja, eltorzítja azt a módot, ahogyan az agya működik és a valóságot összerakja maga körül.
Az, hogy ő itt ordibál és iszik, az senkinek sem jó. Nem jó nekünk, utasoknak. Legfőképpen nem jó neki, aki borzasztóan szenved. De nem állhatunk meg a gondolkodásban ott, hogy „engem nem érdekel, hová, csak tűnjön el”. Vajon hányszor és hányféleképpen lehetett volna segíteni rajta, már kezdve a gyermekkorával? Hányszor és hányféleképpen hagyta cserben a rendszer – hányszor és hányféleképpen kapott elutasítást akkor, amikor egyébként a szakszerű, együttérző támogatással akár ma egyike lehetne a villamoson dolgukra siető tisztes polgárok közönségének?
Ma reggel ez juttott eszembe, amikor olvastam Vitézy Dávid polgármesterjelölt nyilatkozatát arról, hogy „nem csak a hajléktalanok érdemlik meg a szolidaritást”, hanem a villamosvezetők is. Meg „a szülőknek, akik félnek elengedni gyerekeiket az iskolába, mert beállt hordák zaklatják őket.” És hogy a közlekedés „nem hajléktalan-szálló”: „a segítségnek a szociális ellátórendszerben vagy addiktológiai intézményekben van helye, nem pedig a budapestiek százezrei által használt járatok ülésein.”
Nos, kedves Vitézy úr, egyetértek, hogy mindenkinek jár a szolidaritás. Csak éppen azt is látni kell, hogy a társadalom csoportjai különféle helyzetben vannak kiszolgáltatottság és sérülékenység szempontjából. Mindig könnyű egy kiváltságos csoport tagjaként „egyenlő elbánást” követelni – ahogy Anatole France örökérvényűen megfogalmazta: „a törvény, a maga nemes egyenlőségében, egyaránt megtiltja a gazdagnak és a szegénynek, hogy a híd alatt aludjanak.”
Tényleg ennyire képes egy magát ellenzékinek nevező jelölt, miközben a kormánypárti propaganda nap mint nap ontja a hajléktalanokat undorító módon megbélyegző, uszító cikkeket?
Mindenki szeretne olyan tömegközlekedésen utazni, ahol nincsenek hajléktalanok. Én is. Csak éppen nem azért szeretném ezt, mert a hajléktalanok ki vannak tiltva a tömegközlekedésről, hanem azért, mert a hajléktalanok – nincsenek. Mert minden embernek biztosítják a lakhatáshoz való jogát. Utópia? Egyáltalán nem az! Egyszerűen politikai akarat kérdése. Nézzük csak meg Helsinki példáját, ahol sikerült pár év alatt felszámolni a hajléktalanságot. Nem rendőrséggel: otthonteremtéssel!
És felvilágosítanám: „a szociális ellátórendszer vagy addiktológiai intézmények” szerepe nem az, hogy oda be lehessen suvasztani, el lehessen dugni a társadalomnak nem kedves, deviáns elemeket. Éppen ellenkezőleg: a szerepük a társadalmi integráció. Csak éppen egyrészt nem költünk rájuk, másrészt a meglévő intézmények szemlélete is jelentős reformra szorulna.
Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy olyan országban, ahol az adófizetői forintok százmilliárdjai vándorolnak döbrögi-zsebekbe mindenféle luxus kirakat-projekt keretében, utópia lenne azt finanszírozni, hogy emberek tízezreinek ne kelljen az utcán vagy borzasztó lerobbant viskókban élnie!
A villamosokon engem is zavar a kosz, a szemetelés, a balhézás (amiért, tegyük hozzá, a leggyakrabban nem hajléktalan utastársak felelősek). Igen, lehet értelmes vitát folytatni arról, hogy kell-e BKK rendészet (bár szerintem a kultúrát nem lehet beleverni az emberekbe, legfeljebb nevelni, és az nem a villamoson kezdődik). Amit viszont nagyon nem tudok tolerálni, az olyan politikus, aki olcsó népszerűségre és szavazatokra akarja váltani a lakosságban mélyen meglévő hajléktalan-ellenességet. A hajléktalanság felszámolása nem rendészeti kérdés – hanem társadalmi szolidaritás kérdése. Ami Magyarországon nyomokban lelhető már csak fent, ezért nem kéne tovább erodálni.
Nem megjavítani – elfogadni
Jack Kornfield meséli, hogy még kezdő pszichológusként elbeszélgetett egyszer Robert K. Hall pszichiáterrel (aki Fritz Perls tanítványaként sokat tett a gestalt pszichológia irányzatának amerikai meghonosításáért).
Kornfield elmondta, hogy már nagyon jól meg tudja határozni az emberek problémáit. Azt is ki tudja deríteni, honnan erednek a problémáik. Viszont jóval kevésbé sikeres abban, hogy segítsen nekik változni – megoldani a problémáikat.
Hall erre széttárta a kezét: „Ó, én ilyet nem csinálok.”
„Nem csinál ilyet? Akkor mit csinál?” – kérdezett vissza Kornfield meglepődve.
„Az én munkám abból áll, hogy ott ülök az emberekkel és segítek nekik teljesen elfogadni azt, akik valójában.”
Az ítélkező elme lecsillapítása
Jack Kornfield pszichológus és meditációs oktató mesélt egy történetet, ami egy olyan katonával esett meg, aki az egyik mindfulness meditációs tanfolyamán vett részt.
A katona egy napon, hosszú és fárasztó szolgálat után, egy áruházban sorban állt a pénztárnál. Fáradt volt és alig várta, hogy végre hazaérjen és felciccentsen egy doboz sört a TV előtt. Előtte pár méterrel egy nő állt egy kisgyerekkel a karján ugyanabban a sorban.
A katona, aki szabálykövető volt, már azon bosszankodni kezdett, hogy a nő nem az Expressz sorban állt – ahová a kisgyerekeseknek állni kellene. Az pedig különösen feldühítette, amikor azt látta, hogy az eladónő beszélgetni kezd a gyerekes nővel, és gügyögni a gyerekkel. Akkor pedig már szinte szétrobbant az idegtől, amikor az eladó át is vette a gyereket a karjába. Hát nem látja, hogy milyen sokan állnak sorban? Még húzza is az időt??
Ekkor azonban beugrott neki a mindfulness képzés: felcímkézte a dühöt, amit érzett, megfigyelte a testi észleléseit, amik együtt jártak vele, figyelte, ahogy a düh szétárad, majd hagyta, hogy lehorgadjon, mint egy hullám. Egyfajta távolság épült ki közte és a düh között – és már nem akart indulatosan rákiabálni a nőre és az eladóra, mint egy perccel korábban.
Sőt, amikor odaért az eladóhoz a sorban, még meg is dicsérte a kisgyereket, hogy milyen aranyos. Az eladónő felvidult, és mesélni kezdett. Kiderült, hogy a gyerek apja is katona volt, de néhány éve meghalt bevetés közben. Azóta az apa szülei vigyáztak a gyerekre, miközben az anya teljes munkaidőben dolgozott. A nagymama minden nap munkaidőben elhozta a gyereket az áruházba, hogy ő – az anyja – láthassa.
A katona megrendülten távozott.
Soha nem tudhatod, hogy az ítélkező-skatulyázó, sürgölődő-fontoskodó majom-elméd lecsillapítása milyen fontos, együttérző tapasztalásokkal tanít és gazdagít téged – és másokat.
A szívvel rendelkező ösvény
Niels Bohr, a dán vegyész szerint szakértőnek lenni annyi, mint minden létező hibát elkövetni egy adott szűk területen. És persze tanulni ezekből a hibákból, tehetjük hozzá.
Bármilyen ösvényt is válassz magadnak az életben, a hibázás kockázata éppen annyira benne van, mint a siker lehetősége. Nem azoktól az ösvényektől kell félned, amelyeken sokat hibázhatsz – vannak ennél sokkal alattomosabb ösvények is. Amelyek elsőre nagyon simának és könnyen járhatónak tűnnek, de később olyan zsákutcának bizonyulnak, amelyekből nagyon nehezen lehet csak megszabadulni.
Vajon honnan tudhatod, hogy melyik ösvény milyen?
Mérlegelheted persze racionálisan és ésszerűen az ösvény előnyeit és hátrányait. Ez szükséges, azonban gyakran egyáltalán nem elégséges, hogy kiszűrd az igazán komisz ösvényeket. Lehet, hogy elcsépelt közhelynek tűnik, de a megoldás az, hogy hallgass a szívedre: vajon ott lenne ő is veled a választott ösvényen?
Az, hogy „ott van a szíved”, nem feltétlenül azt jelenti, amit némely popslágerek sugallnak: hogy az ösvény – vágyvezérelt. Ami keresi a gyönyört és elkerüli a fájdalmat. Belül tudod, hogy a szívvel rendelkező ösvény bizony gyakran félelmetes, nehezen járható, tele van akadályokkal. És mégis, azért van ott a szív, mert megnyílik benne és elfogadja azt, aminek jönnie kell.
Én magam sok olyan ösvényt választottam korábban, amire ma már nem lépnék rá másodszor, sokat hibáztam, bukdácsoltam – de ha ott volt a szívem, akkor egy percig sem bántam meg, hogy rájuk léptem.
Az ember bukdácsol, hibázik, irányt téveszt majd újra megtalál – de ha ott van a szíve az ösvényen, amin jár, akkor nem elveszett ember. Viszont hány ember van, aki gépies robotként jár szív nélküli ösvényeket, miközben belül egyre üresebbnek, egyre halottabbnak érzi magát?
Carlos Castaneda, fiatalkorom egyik kedvenc szerzője, aki megteremtette (a valószínűleg soha nem létezett, fiktív) mexikói őslakos tanító, Don Juan alakját, így fogalmazta ezt meg:
„Mielőtt rálépnél bármilyen ösvényre, tedd fel magadnak a kérdést: vajon ez az ösvény rendelkezik szívvel? Ha a válasz nem, akkor tudni fogod, hogy más ösvényt válassz. A baj az, hogy senki sem teszi fel ezt a kérdést; és amikor az ember végül rájön, hogy egy szívtelen ösvényt választott, az ösvény éppen meg akarja ölni. Ezen a ponton nagyon kevés ember képes már arra, hogy elhagyja azt az ösvényt.”
2024 Biciklinap
81 éve, 1943. április 19-én tesztelte le saját magán az általa felfedezett pszichoaktív anyagot, a lizergsav-dietilamidot (avagy LSD-t) Albert Hofmann svájci vegyész. A 250 mikrogramm pöppet soknak bizonyult első tesztre – így Hofmann dokinak volt egy érdekes bicikliútja hazafelé, ami egy életre megváltoztatta a hozzáállását emberekhez, élethez és univerzumhoz.
„Bajkeverő csodagyereke”, az LSD pedig azóta még rengetet ember életét változtatta meg – a legtöbb életet pozitív irányba, kevesebb emberét, aki felelőtlenül nyúlt hozzá, negatív irányba. Mert az LSD csupán egy eszköz, amit lehet felelőtlenül és felelősen is használni – az ember belső állapota és a környezete az, ami meghatározza az élményt.
Ezen a napon rajtam mindig egy különös vidámság vesz erőt – ami talán összefügg azzal is, hogy odakint éppen minden megújulásra invitál bennünket: itt a tavasz, újjéled a természet. És, ahogy Albert Hofmann mondta, az LSD lehet kockázatos, de ami az igazán veszélyes az, ha „az ember elveszíti a kapcsolatot az élő természettel.” Örvendezzetek, ünnepeljétek felelősen, derűsen az életet, kapcsolódjatok a természethez!
Adj nekem tisztaságot, Uram, de még ne most!
Da mihi castitatem et continentiam, sed noli modo – avagy: Adj nekem tisztaságot és önuralmat, Uram, de még ne most! Imígyen sóhajtott fel Szent Ágoston, a Vallomások szerzője az imájában.
Elég gyakran így vagyunk ezzel mi is, a kései utódok, nemde?
Le akarok fogyni – de azért még ezt sütit előtte befalom.
Leszokok a cigiről, na de egy utolsót azért csak elszívok még előtte.
Többet fogok sportolni és kirándulni, nem fogok egész nap a kanapén heverni, mint ma.
El fogom neki mondani, hogy elhagyom, de ma még lefekszem vele.
Le akarok állni a drogokkal, de még nem most.
És hogy miért nem most? Arra rengeteg magyarázatot előállít az elménk. Egyik racionálisabbnak és meggyőzőbbnek tűnik számunkra, mint a másik.
Most még olyan sűrű az élet, tele vagyok stresszel.
Majd ha rendeződtek a dolgok.
Ez most nem jó alkalom, hogy bejelentsem, megvárom a megfelelőt.
Sok rossz dolog történt velem, nem vagyok most elég erős a változáshoz.
Esetleg fordítva: most nagyon jó dolgok történtek, csak megérdemlek egy kis ünneplést.
A helyzet az, hogy az emberek többsége, aki bele van ragadva valamilyen rossz szokás, kapcsolat, függőség – esetleg ezek kombinációjának – hálójába, nagyon is tudatában van annak, hogy amit jelenleg tesz, az nem jó. Az szenvedéssel jár. Tudja, hogy mi lenne ezzel szemben az erényes viselkedés. És mégsem teszi meg. Nem utasítja el az erényes viselkedést úgy alapból és kategorikusan, ó nem. Egyszerűen csak halogatja.
Halogatja. Halogatja. És halogatja…
Tehetetlennek érzi magát: szeretné, ha nagyobb önuralma lenne. Ez borzasztó szégyennel tölti el. Ami aztán, ahogy a szégyen szokta, méginkább halogatásra sarkallja. A szégyen ugyanis nem motivál pozitív változásra, inkább tespedésre. Mert a szégyen, az egészséges bűntudattal ellentétben, nem arról szól, hogy az ember felismeri: rosszat tett. Hanem arról, hogy meggyőződésévé válik: ő rossz ember. Aki képtelen a változásra.
Nem elég a racionális megmagyarázás („Hát nem látod, hogy magadat is bántod meg másokat is ezzel?”), vagy a nyilvánvaló leszögezése („Hát nem kell drogozni, oszt nem lesz baj!”). Esetleg a példálózás („Bezzeg nekem se könnyű az élet, mégsem ülök itt begubózódva!”).
A változást, az én tapasztalatom szerint, az hozza el, amikor az embernek a saját magáról alkotott képét sikerül megváltoztatnia. Amikor már nem úgy gondol saját magára, mint tehetetlen lúzerre, hanem úgy, mint értékes és cselekvő emberi lényre. Ez a „változás” abban az értelemben nem is változás, hogy valaki mássá kellene válni – senki sem válhat más emberré. Viszont válhatsz azzá, aki mindig is benned volt, csak nem akartad észrevenni – nem akartad kiszabadítani. Mint Michelangelo, aki váltig állította, ő nem kitalálja és faragja a szobrait, csupán kiszabadítja a kőtömbben már eleve meglévő formát a börtönéből.
Zénón és az orákulum
A Krisztus születése előtti negyedik század végén élt egy Zénón nevű föníciai származású kereskedő a ciprusi Kition városában. Jámbor és intelligens ember hírében állt, aki sötét bőrszíne és „barbár” származása ellenére kiváló hellén nevelésben részesült. Bár jól ment az üzlet, mégsem tudta kizárni azt a nyugtalanító gondolatot a fejéből, hogy az életének valami többről kellene szólnia, mint arról, hogy vagyont gyűjtsön. Éjszaka gyakran forgolódott az ágyában nyugtalanul és azon töprengett, hogy vajon nem vesztegeti-e el a neki rendelt rövid életet: hogy vajon nem lenne-e az életének valamilyen magasabb rendű értelme és jelentése.
Ezért aztán egy nap úgy döntött, hogy Apollón isten tanácsát kéri. Felkereste az isten jósdáját, ahol az orákulum, a maga szokásos homályos módján, kinyilatkoztatta neki: „Keresd a holtak közelségét!” Zénón ezt úgy értelmezte, hogy a régi bölcsek munkáit kell tanulmányoznia. Emellett tovább folytatta a kereskedést. Egészen addig, amíg egy ízben hajótörést szenvedett az attikai partoknál. Az összes portékája odaveszett. Közel került ahhoz, hogy ő maga is vízbe fúljon, de végül sikerült partra evickélnie. Innen eljutott Athénba.
Ez az élmény fordulópont volt az életében: úgy érezte, hogy így beteljesültek az orákulum szavai. Nincstelen földönfutóként bolyongott Athén utcáin, ahol egy könyvárusnál belebukkant valakibe, aki éppen Xenophón Szókratészről szóló beszámolóját olvasta fel. Zénónt annyira megragadta, amit hallott, hogy rögtön kérdőre vonta a könyvárust: hol találkozhat olyan élő emberrel, mint Szókratész?
Ebben a korban Athén volt a filozófia fellegvára, ahol több, Szókratész tanításait követő filozófiai iskola is versenyzett egymással az igazságra szomjazó ifjakért. Ott volt például a nagy hírű Akadémia, Platón követőivel, és a tekintélyes Lükeion, ami Arisztotelész tanain alapult. Zénón azonban mégis egy harmadik iskolát választott magának – ami az előző kettőhöz képest jóval kevésbé volt tekintélyes, neki azonban jóval hitelesebbnek tűnt. A cinikus Krátész mellé szegődött tanítványul.
A cinikusok a korabeli görög társadalom punkjai voltak: szakadt öltözékükkel, különös viselkedésükkel, a vagyon, a hatalom és a hagyományok látványos elutasításával közbotrányt okoztak. Krátész maga aszketikus életmódot folytatott, és azt tanította, hogy az embernek a bölcsesség szeretete kedvéért el kell hagynia a társadalmi konvenciók szerinti életet. Tanítványát, Zénónt arra kötelezte, hogy egy tál lencselevessel egyensúlyozva a kezében mászkáljon az utcán, vállalva a járókelők elképedt pillantásait. Zénón, aki alapvetően introvertált ember volt, aki nem szeretett feltűnést kelteni maga körül, rendkívül szégyellte magát. Krátész ezt látván fellökte tanítványát, aki így magára borította a lencselevest, majd megszégyenülten futásnak eredt. „Miért szaladsz, kis föníciai,” kiáltott utána Krátész, „Semmi szörnyűség nem történt veled!”
Ezzel Zénón rövid cinikus karrierje véget is ért: rádöbbent, hogy Krátész radikális társadalom-kritikája nem az ő útja. Miután tanulmányozta az egyéb filozófiai iskolák tanításait is, egyre inkább kialakította a saját világnézetét és bölcsességét. Olyannyira, hogy hamarosan ő maga is keresett tanítóvá vált. Tanítványait az athéni főtér (agora) északi oldalán álló ún. Színes Csarnokban (Sztoa Poikilé) fogadta. Innen eredet iskolájának elnevezése: a sztoikusok.
Zénón filozófiája a saját megélt tapasztalatából táplálkozott: az emberi élet változékony, kaotikus és kiszámíthatatlan. A siker, a vagyon, a hírnév, a gyönyörök: mind forgandók és múlandók. Az ember egyik napról a másikra elveszítheti mindet, ahogy az Zénónnal is megtörtént a hajótörés során. Az ember nem őrizheti meg ezeket, és nem zárhatja ki az életéből a szenvedést – viszont valami igenis az ő ellenőrzése alatt áll, tette hozzá. Mégpedig az, hogy miként reagál a világ történéséire.
Az ember, mondja Zénón, az állatokkal szemben rendelkezik az értelem képességével, és nem csak ösztönök irányítják. A sztoikusok szerint csakis az erényes élet érdemes az élésre – az erényes ember pedig mesterfokra fejleszti a szenvedélyei fölötti ellenőrzést. Az embernek egyensúlyban kell élnie a természettel. „A boldogság az élet jó folyama,” jelentette ki, megelőlegezve Csíkszentmihályi Mihály „flow” elméletét.
Zénón hitt abban, hogy a kozmosz végső soron saját belső értelemmel bír – és még ha rövid távon a dolgok teljesen abszurdnak és értelmetlennek tűnnek is, hosszú távon az egész világegyetem egyensúlyra és harmóniára törekszik. Így a bölcs ember vállalja és elfogadja a mindennapok kényelmetlenségeit, az élet tragédiáit, még ha nem is tudhatja, mi az értelmük. A bölcsesség: megkülönböztetni, amin tudunk változtatni, és amin nem. És megtanuljuk ez utóbbit elfogadni, hogy ne okozzunk magunknak még több szenvedést (aki ismeri a buddhizmus tanításait, az érdekes párhuzamokra lelhet).
Platónhoz hasonlóan Zénón is megírta a maga utópiáját – azonban Platónnal ellentétben az ő ideális társadalmát nem egy tudós elit irányította vaskézzel. Zénón utópiájában nincs szükség törvényekre, hiszen mindenki döntéseit az értelem irányítja, és mindenki értelmes szükségletei kielégítésre találnak. Hiszen mindenki egyenlő. Még a nők is, ami a korban meglehetősen furcsa elképzelésnek számított. A fáma szerint ő maga is teljes egyenlőségen alapuló kapcsolatban élt saját feleségével, Hiparkhiával, és meg volt róla győződve, hogy a nők legalább olyan értékes emberek, mint a férfiak.
Zénón kevés dolgot értékelt jobban, mint a csendet. És kevés dolgot utált jobban, mint az értelmetlen szócséplést. Amikor egy tanítványa dagályos értelmetlenségekkel próbálta bizonyítani saját műveltségét, így förmedt rá: „Azért van két füled és csak egy szád, hogy többet hallgass, mint amennyit beszélsz.” És amikor egy uralkodó ünnepélyén szóvá tették, hogy miért van csendben, felszólította az illetőt, hogy vigye hírül a királynak: legalább egy ember van a fogadáson, aki képes tartani a száját.
Egy történet szerint Zénón a saját kezével vetett véget az életének, miután egy balesetet szenvedett el és azt jelnek tekintette, hogy életműve lezárult. Követői, a sztoikusok szerint az erényes és szabad élethez tartozik a jó halál is: ha az ember megválaszthatja, hogyan éli le az életét, akkor megválaszthatja azt is, hogyan kíván elmenni.
Sivatagi Atyák csendje
Manapság sokat beszélünk az ázsiai kontemplatív (szemlélődő) hagyományról: jógáról, meditációról. De valójában ez a bölcsesség Nyugaton, a zsidó-keresztény kultúrában is megtalálható. Mint búvópatak, ami többnyire rejtetten, a föld alatt folyik – de néha gyönyörű tisztásokon felbukkan a felszínre és kristálytiszta vizű forrásokat táplál.
Ezt a hagyományt képviselték például azok a kora-keresztény szerzetesek, remeték, akiket Sivatagi Atyák és Sivatagi Anyák néven szoktak emlegetni. Olyan férfiak és nők, akik 4-5. században otthagyták a nagyvárosok kényelmét, és benépesítették az egyiptomi sivatagot, hogy ott találják meg az utat elveszített önmagukhoz.
Egyikük, Abba Besszarion (az „abba” atyát jelent) a források szerint különösen egyszerű életmódot folytatott: akár hideg volt, akár meleg, ő pusztán rongyokba öltözködött, és a szabad ég alatt hált. Ritkán és keveset evett, ideje nagy részét a sivatagban vándorolva töltötte. A legenda szerint egy ízben negyven napig ült egy helyben, az imáiba mélyedve.
Egy napon Abba Besszáriont egy szerzetes kereste fel, és útmutatást kért tőle: „Abba, mit tanácsolsz, mit tegyek?” – kérdezte tőle.
„Őrizd meg a csendet és ne hasonlítgasd össze magad másokkal,” válaszolta az öreg.
A maga egyszerűségében is bölcs tanács, bárcsak meg tudnánk fogadni.
Mert amit keresel, az ott van benned. Mindig is ott volt. Nem kell kívülről behozni, nem kell hozzá megváltoznod, mássá lenned. Csupán le kell fejtened magadról mindazt, ami ráülepedett az évek során.
A választ, amit keresel, azért nem tudod meghallani, mert soha nem tudod lecsendesíteni a belső hangot, ami folyamatosan fecseg, ítélkezik, kritizál, összehasonlítgat.
„Amire szükséged van, amire mindannyiunknak szüksége van, az a csend,” írja Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista szerzetes. „Szüntesd meg a zajt az elmédben, hogy meghallhasd az élet csodás hangját. És akkor elkezdheted élni az életedet, hitelesen és mélyen.”
Azt kívánom Neked, olvasó, találd meg az életedben a saját Belső Csendedet!