Viszontválasz Bene Éva a Magyar Nemzetben megjelent írására
Köszönettel tartozom Bene Éva doktornőnek, amiért vette a fáradtságot és reagált (“Válasz Sárosi Péternek”) a Magyar Nemzetben közölt kritikámra. Sajnálatos azonban, hogy meggyőződése szerint én “a kábítószer-fogyasztás terjesztéséért küzdő bértollnok” vagyok, és hogy a józan drogpolitikát követelő hangok mögött valamiféle sötét liberális összeesküvés áll. A hasonló paranoiás képzelgésekkel továbbra sem vagyok hajlandó foglalkozni, az érveimet és nem a személyemet ért bírálat érdekel. Sajnos csak októberben értesültem arról, hogy a cikk megjelent, ezért a viszontválaszom késett egy kicsit.
Törpe és agresszív kisebbség?
A szerző azt állítja, hogy “a drogfogyasztás legalizálásáért csupán egy törpe, agresszív kisebbség küzd, a hatalmas, hallgatag többség elutasítja azt”. Ennek alátámasztására európai uniós felmérésekre hivatkozik. Arról itt nem szeretnék vitázni, hogy mennyire “agresszív” a legalizációt követelők tábora, véleményem szerint az olvasó a vitázó felek stílusa és érvelése alapján maga is el tudja dönteni, melyikünk az agresszívebb. Természetesen igaz az, hogy maga a legalizáció gondolata nem bírja a összeurópai lakosság többségének támogatását – ugyanakkor ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az európaiak többsége a zéró-tolerancia álláspontját osztaná. A “hatalmas többség” ennél jóval megosztottabb. Fontos ugyanis a differenciálás: a legalizáció alatt a lakosság többsége azt érti, hogy a most legális drogokat szupermarketek polcain árulnák, mint a csokit vagy a kávét. Valójában ilyen típusú laissez faire legalizációt szinte senki sem követel, főleg nem én. A legutóbb a Drogriporteren közöltük Sanho Tree írását, amelyben kifejti, mennyire polarizálja a vitát az a kifejezés, hogy “legalizáció” – holott ahány ember, annyiféle dolgot ért alatta. Ráadásul az emberek eltérően gondolkodnak a különféle drogok szabályozásáról: nem mindegy például, hogy kannabiszról vagy heroinról kérdezzük őket.
Nem mindegy tehát, hogyan tesszük fel a kérdést. A TASZ és külföldi partnerei egy európai projekt keretében történetesen szintén megbíztak közvélemény-kutató cégeket, hogy vizsgálják meg a felnőtt lakosok drogpolitikai álláspontját hat európai országban (ennek részletes eredményei megtalálhatók itt). A kép vegyes: míg a lakosság többsége “totális háborút” folytatna a kannabisz ellen az olyan országokban, mint például Svédország (58%), Bulgária (57%) vagy Lengyelország (59%), addig a lakosság többsége a legális szabályozás vagy a dekriminalizáció híve Hollandiában (76%), Csehországban (59%) és Dániában (62%). Ami az ártalomcsökkentés támogatottságát illeti, a vizsgált hat EU tagállamból hatban a lakosság többsége támogatja a tűcsere programokat, mivel belátja, hogy azok alapvető fontosságúak a fertőző betegségek megelőzésében. Az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a világon a legrégebben áll fent a drogtilalmi rendszer, az utóbbi évtizedekben folyamatosan csökkent a tilalom támogatóinak bázisa. Éppen nemrégen számoltunk be arról, hogy a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a marihuánát legálisan forgalmazni kívánók aránya idén megközelítette a lakosság felét. Őket már elég nehezen lehet “törpe, agresszív kisebbségnek” beállítani.
Magyarországon sem olyan egyértelmű a kép, mint ahogy Bene állítja. A MédiaCentrum közvéleménykutató cég 2007-es vizsgálata szerint például csupán 32% büntetné börtönnel a marihuána fogyasztóit (a jelenlegi jogszabályok szerint), 53%-uk megelégedne pusztán helyszíni bírság kiszabásával is (törpe kisebbség?). Arra a kérdésre, hogy “Visszatartja-e Önt a büntetőjogi felelősség a drogfogyasztástól?”, csupán 5% válaszolt igennel. A többség (86%) azért nem fogyaszt drogokat, mert azokat károsnak tartja az egészségére, és nem azért, mert ez tilos.
A drogfogyasztók számáról – még egyszer
Úgy tűnik, Bene Éva még mindig nem érti, vagy nem akarja érteni a regisztrált drogfogyasztó és az ellátásba vont droghasználó közötti különbséget. Az, hogy a statisztikák szerint hány embert kezelnek drogproblémák miatt, még nem mond semmit arról, hogy hány ember fogyaszt drogot valójában. Vajon komolyan azt hiszi, hogy mindenki, aki valaha is beleszívott egy füves cigibe, az automatikusan bekerül az egészségügyi nyilvántartásba? Nem. A drogokat éves vagy havi szinten fogyasztók számáról csak kérdőíves vizsgálatok segítségével lehet többet megtudni, ezen vizsgálatok eredményeit a Nemzeti Kábítószer Adatgyűjtő és Kapcsolattartó Központ (az ún. Fókuszpont) éves jelentéseiben találhatjuk meg. Bene ráadásul még az ellátásba vett kábítószer-fogyasztók számát is pontatlanul idézi. Igaz ugyanis, hogy az ellátóhelyeken regisztrált páciensek száma 14-15 ezer körül mozgott az elmúlt években, ezeknek az embereknek a jelentős részét azonban legális drogok – altatók, nyugtatók és szerves oldószerek – (valószínűleg problémás) használata miatt kezelték. A kábítószer jogi szakszó, amely illegális drogot jelöl. 2005-ben például 14793 beteget regisztráltak az ellátórendszerben – közülük azonban 5574 személyt legális szerekkel összefüggésben. Az elmúlt évben (2008) sajnos 21%-al nőtt az altatók és nyugtatók miatt kezeltek száma, míg a kannabisz miatt kezeltek száma 14%-al csökkent (lásd a Fókuszpont 2009-es jelentésében). Arról sem szól Bene, hogy az említett időszakban ellátásba vont kannabisz-használók jelentős része nem önként és dalolva, hanem a büntető-igazságszolgáltatás kényszerének súlya alatt (ún. elterelés) “jelentkezett” kezelésre. Ez nagyban összefügg az ellátásba vont kannabisz-fogyasztók számának 2002 és 2006 között megfigyelhető ugrásszerű növekedésével, majd 2007 utáni csökkenésével (az eltereltek száma azóta csökkent). A Bene által idézett a számok tehát még csak arról sem mondanak semmit, hogy milyen is a valós kezelési igény a kábítószer-használók körében, arról annál többet, hogy milyen anomáliákkal terhelt az ellátórendszerünk. (Az ezzel kapcsolatos statisztikákról Takács István Gábor kollégám részletesen is értekezett a Drogpolitikai Jelentés 2006 c. kiadványunkban.)
Túladagolások
Szememre veti a szerző, hogy nem hivatkozom tudományosan megalapozott vizsgálatok eredményére, amikor arról írok, hogy a herointúladagolások többsége nem heroinmérgezés, hanem politoxikománia következménye. Ezt akkor most pótolom. Darke és Zador (1996) az Addiction c. folyóiratban közölt cikke tartalmazza a herointúladagolásokkal kapcsolatos szakirodalom eddigi legalaposabb áttekintését, és ebből az derült ki, hogy a túladagolásos esetek csupán kisebbségében mértek extrém magas morfin-koncentrációt a vérben – az esetek többségében ugyanakkor a heroint valamilyen más droggal, főleg alkohollal vagy nyugtatókkal kombinálták. Ezenkívül mivel a heroin illegális, ezért a feketepiacon mindenféle mérgező szennyező anyag kerülhet a szerbe, a kinintől a kakaóporig – ezek beinjektálása halálhoz vezethet. A szerzők megerősítik azt is, hogy a legtöbb herointúladagolásnak nem kellene halállal végződnie, ha időben megfelelő segítséghez (Naloxon injekció) juthatna az áldozat.
Bene Éva mögöttes politikai szándékot feltételez rólam a halálos túladagolások éves adataival kapcsolatban, holott éppen ellenkezőleg, pusztán arra mutattam rá, hogy hamis látszatot kelt az, aki a drogjogi szabályozás enyhítése és a túladagolások számának alakulása között feltételez oksági kapcsolatot. Az 1998 és 2002 közötti adatokat azért emeltem ki, mert ebben az időszakban a drogjogi szabályozást szigorították, majd 2002 után enyhítették. Ha tehát a szigorpárti logika a valóságban is működne, a szigorúbb periódusban kevesebb, a “liberálisabb” időszakban több halálos túladagolást kellett volna tapasztalnunk – ennek azonban éppen az ellenkezőjét figyelhetjük meg. Márpedig korábbi cikkében ő állította azt, hogy “szaporodnak a kábítószer-fogyasztással kapcsolatos halálesetek”. Ezt a kijelentést éppen ő maga cáfolja azzal, hogy felsorolja az kábítószer-túladagolással összefüggő halálesetek számának alakulását – köszönöm. Tegyük azt is hozzá, hogy az elmúlt években sokat fejlődött, pontosodott a halálos túladagolások regisztrációjának koordinálása is (ajánljuk az olvasó figyelmébe a “Túladagolt halálesetek” c. korábbi írásunkat).
Molekulába kódolt egészségkárosodás?
Vitapartnerem szerint “nem felel meg a valóságnak, hogy az emberek nem a heroinfogyasztástól szenvednek egészségkárosodást”, a “függőséget ugyanis a hatóanyag okozza”. A függőséget valóban a hatóanyag okozza, bár nem önmagában: az emberek nem ketrecbe zárt patkányok, hanem társadalmi környezetben léteznek, a drogfogyasztásukat is befolyásolja a társadalmi környezet (ezzel kapcsolatban lásd Bruce Alexander híres "Rat Park" kísérletét). A hatóanyag önmagában nem okoz bűnözést, HIV-fertőzést, véna-fertőzést vagy halálos túladagolást – márpedig ezek a heroinfogyasztással jelenleg összefüggő legsúlyosabb ártalmak. Azon függők körében, akik steril klinikai környezetben bevizsgált heroinhoz jutnak hozzá, bizonyítottan jelentősen csökken a bűnözés, a fertőzések és a halálesetek előfordulása – ez éppen azt mutatja, hogy a heroinfogyasztáshoz kapcsolódó ártalmak jelentős részét a feketepiac okozza (lásd részletes összefoglalónkat). És ha már Bene Éva maga hozza fel a HIV fertőzést mint az intravénás heroinfogyasztás járulékos ártalmát: ezt a kockázatot egyetlen hatékony és költséghatékony módszerrel lehet csökkenteni (lásd: Nemzeti Drogstratégia, 2000), a tűcserével, amelyet egyes politikai erők úton-útfélen támadnak Magyarországon.
Amikor az alkoholt betiltották Amerikában, akkor több ezer ember halt meg évente alkoholmérgezésben, a legalizáció után ez a szám drámaian lecsökkent: vajon ezeknek az ezreknek a halálát is az “alkohol hatóanyagára” lehet visszavezetni? Oroszországban, ahol nem működnek hatékony ártalomcsökkentő programok, a heroinfogyasztással együtt járó ártalmak jóval nagyobbak, mint Nyugat-Európa azon országaiban, ahol kiterjedt ellátórendszer gondoskodik a fogyasztókról, akiket nem mellesleg nem zárnak börtönbe. Rendkívül felelőtlennek tartom azt a közkeletű vélekedést, hogy aki már heroint használ, az a halált választja, és annak az egészségéről, életéről le kellene mondanunk, amíg teljesen le nem szokik a szerről. A heroinfüggőség egy hosszú távú, visszaeső egészségügyi és szociális állapot, és amíg a függő nem képes leállni, addig az egész társadalom érdeke, hogy a legkevesebb ártalmat okozza magának és a környezetének. Ettől még a heroin súlyos függőséget okozó szer, a függőség maga is radikálisan átalakíthatja az ember viselkedését, személyiségét – azonban én a cikkemben arról beszéltem, hogy a heroin hatóanyaga hosszú távon fogyasztva sem okoz olyan súlyos betegséghez vezető szervi elváltozásokat, mint a hosszú távú dohányzás vagy alkoholfogyasztás. Nincsenek olyan szövődményes ártalmai, amelyek vezető halálokká válhatnának, mint a tüdőrák a dohányzásnál vagy a májcirrózis az alkoholfogyasztásnál.
A kávé elvonási tünetei jelentéktelenek?
Bár Bene doktornő engem vádol a drogfogyasztás ártalmainak bagatellizálásával, valójában ő az, aki bagatellizálni próbálja az olyan drogok addiktív potenciálját, mint például a koffein: “a kávé elvonási tünetei jelentéktelenek”, jelenti ki. Állítását nem bizonyítja, csupán a kannabisz-függőség létezésére vonatkozó szakirodalomra hivatkozik – amit ugyanakkor én soha nem is tagadtam! (Az más kérdés, hogy ennek mi a jelentősége a drogpolitika vonatkozásában: lásd Stanton Peele cikkét). Szelektív látásmódja érthető: védi a drogtilalom ideológiai alapjait. Ha ugyanis kiderülne, hogy a lakosság jelentős része által napi szinten használt drogok ártalmai nem csekélyebbek, mint a kannabisz ártalmai, akkor ugyan mi igazolná, hogy a fűszívót börtönnel fenyegeti a törvény, míg egyéb drogok legálisan megvásárolhatók? Valójában nem csak a kannabisz-függőség létezése bizonyított tudományosan, hanem a koffein-függőségé is. A Journal of the Royal Society of Medicine c. szakfolyóriatban Strain és Griffith (1995) például rámutatnak, hogy bár a koffein a legszélesebb körben használt pszichoaktív szer a világon, a koffeinfüggőséggel ez idáig meglepően keveset foglalkozott a tudományos kutatás. Bár a DSM-IV diagnosztikai könyvben nem szerepel a koffeindependencia vagy a koffeinabúzus, a kutatók szerint a jelenlegi kutatási eredmények arra engednek következtetni, hogy a koffein igenis okozhat fizikai dependenciát. Hasonló eredményre jutottak a Johns Hopkins Egyetem kutatói, akik szerint a kávéfogyasztók akár 30%-a is megfelelhet a DSM-IV szerdependencia kritériumának – nota Bene, ez az arány amerikai kutatók szerint hasonló a marihuána-fogyasztók körében is.
A téma két jeles szakértőjét, Neal Benowitzet, az UCLA professzorát, illetve Jack Henningfieldet, a NIDA kutatóját 1994-ben felkérték, hogy osztályozza 6 közismert drog (nikotin, heroin, kokain, alkohol, koffein, marihuána) addiktív potenciálját ugyanazon kritériumok szerint. Az elvonási tünetek ugyanis nem az egyetlen jellemzője a függőségi potenciálnak: a kutatók mérték még a jutalmazást, a toleranciát, a dependenciát és az intoxikációt is. Ezen szempontok szerint egy 1-6-ig terjedő skálán osztályozták az adott drogot. A kávé és a fű addiktív potenciálját a szakértők közel azonos szintűnek ítélték. (Ezzel szemben a legális nikotint és a legális alkoholt jóval addiktívabbnak!) Azzal, hogy a kávé függőségi potenciálját jelentéktelennek minősítette, Bene doktornő tudtán kívül egyben a kannabisz-függőséget is bagatellizálta. A valóság az, hogy mind a kannabisz, mind a kávé okozhat függőséget, amely fizikai tünetekkel járhat – ezek a tünetek azonban jóval enyhébbek, mint az alkohol, a heroin vagy a nikotin által produkált hasonló tünetek.
Életellenes drogpolitika?
Bene Éva szerint a fiatalok nem az önpusztítást hozzák magukról otthonról, hanem a “menekülés vágyát”. Magyarul az önpusztító droghasználati és fogyasztási minták eredete nem a családban keresendő – csupán arról van szó, hogy a rosszul működő családból menekül a fiatal a drogfogyasztásba. A véleményem szerint azonban mindkettő igaz lehet. Itt ismét azzal szembesülünk, hogy a szerző megpróbál egy mesterséges határvonalat felhúzni a legális és illegális élvezetek közé, mintha az illegális szerek csak valamiféle külső, idegen vírusként fertőznék meg a fiatalok agyát, teljesen más szisztéma szerint, mint ahogy a legális termékek túlfogyasztása. A kutatások szerint az önpusztítás igenis “öröklődik”, bár itt nem kizárólag genetikai, hanem környezeti tényezőkre is kell gondolni. Szinte közhelynek számít, hogy az alkoholista szülő gyermeke nagyobb valószínűséggel válik alkoholistává vagy éppen heroinfüggővé. Szerintem azonban ennél mélyebb összefüggésekről is szó van, ami sajnos nagyon ritkán kerül a kutatások fókuszába. Tudjuk például, milyen határozott összefüggés mutatkozik a gyerekek televíziónézési és fogyasztási szokásai között, és hogy ezt az összefüggést jelentősen befolyásolja a család mint kontroll-tényező szerepe. Korábbi cikkemben arra szerettem volna rávilágítani, hogy az illegális drogfogyasztási mintákat nem lehet mesterségesen kiragadni ebből a kontextusból: az, hogy a fiatal a családban mennyire tudja elsajátítani a legális élvezeti források kontrollját (tévénézés, evés, ivás stb.), nagyban befolyásolja az esetleges illegális drogfogyasztási mintáit is. Nem is kell ahhoz a szülőnek alkoholistának, drogfüggőnek vagy akár gyermekét bántalmazónak lennie, hogy a gyerek később maga drogfüggővé váljon. Az is fontos, hogy vajon a családban úgy általában megtanulja-e megfelelő módon levezetni a felesleges energiákat, feszültségeket, menedzselni az élvezeteket és elviselni a fájdalmakat, vagy megfelelően kommunikálni a problémákat. És nem elhanyagolható szempont az sem, mennyire látja őszintének és tájékozottnak a társadalom hozzáállását az illegális szerekhez.
Bene Éva szerint mindez csupán okoskodás, a lényeg az élet védelme.
Hadd mondjam el, szerintem mi is az életellenes. Életellenes az a drogpolitika, amely kirekeszti és megbünteti a droghasználókat, amely nem erőszakos bűncselekmények elkövetőivel duzzasztja fel a börtönök népességét, amely nem biztosítja a droghasználók számára a fertőzések megelőzéséhez szükséges eszközöket, környezetet, amely feláldozza a biztonságukat, egészségüket és életüket valamiféle rózsaszín drogmentes utópia oltárán. Életveszélyesnek tartom azt, amikor egyesek a tűcsere vagy egyéb életmentő ártalomcsökkentő módszerek ellen agitálnak, vagy amikor még több büntetőjogi szigort követelnek azon halálesetek kapcsán, amelyeket egy kevésbé kriminalizáló, stigmatizáló társadalmi környezetben megelőzhettünk volna. És igen, életveszélyes lehet az a szemellenzős képmutatás is, amellyel a magyar társadalom elbagatellizálja a legális szerek, míg démonizálja az illegális szerek veszélyeit.
Sárosi Péter