Sokat tehetnénk

2008. augusztus 16.

Hogyan tarthatjuk életben a heroinfogyasztót? A TASZ munkatársának cikke a Magyar Narancsban

Forrás: Magyar Narancs 2008. augusztus 14. XX. évf. 23. szám

A múlt heti kilenc herointúladagolás sokkolta a társadalmat és szélsőséges reakciókat váltott ki a médiában és a politikában egyaránt. Sokan akarják azt a hamis látszatot kelteni, hogy a kormány “liberális” büntetőpolitikája vagy a “drogfogyasztást propagáló” szervezetek tevékenysége a felelős a halálesetekért, a megoldást pedig a büntetőjogi szigor fokozása, a “diszkórazziák” tömegessé tétele vagy a fogyasztói szervezetek betiltása jelentené. Ennél rosszabb stratégiát azonban nem is választhatnánk.

A drogriporter.hu oldalon megjelent cikkemben (A félreértett túladagolások) leírtam, hogy a herointúladagolásnak mint jelenségnek sokkal kevesebb köze van magához a heroinhoz, mint a heroin feketepiacához, illetve a megfelelő szabályozás hiányához. A 20-as évek Amerikájában, ahol még klinikákon írták fel a heroint az orvosok a leszokni képtelen függőknek, számos vizsgálatot végeztek a heroinnak az egészségre gyakorolt hosszú távú hatásaival kapcsolatban. A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy bár komoly függőséget okoz, a heroin orvosilag kontrollált fogyasztása akár évtizedes használat után sem károsítja számottevően az emberi szervezetet és egyáltalán nem vezet szükségszerűen halálhoz. A heroin nem különösebben mérgező: a szokásos fogyasztói dózis sokszorosa kell a heroinmérgezés kialakulásához, amely nem drámai hirtelenséggel következik be, hanem órákig elhúzódó folyamat, amely könnyen és gyorsan visszafordítható a naloxon nevű opiát antagonista beinjekciózásával. Ebből nem azt a következtetést akarom levonni, hogy a heroin ártalmatlan: a függőség önmagában olyan ár, amit keservesen meg kell szenvednie mindenkinek, aki az ópiummámor rendszeres élvezetére vágyik. A függőségből való kiút azonban nem egyszerű, és többnyire nagyon hosszú folyamat, amelynek során szükség van a közösség támogatására: a függőség legjobb ellenszere a szociális tőkeképzés, az értelmes élet lehetőségének felmutatása. Sok heroinfogyasztó több évtizedes aktív szúrás után jut el addig a pontig, amíg képessé válik a tiszta életre. A kérdés az, hogy megéri-e ezt a pillanatot.

A feketepiacon ugyanis számos veszély fenyegeti a fogyasztó életét: bizonytalan hatóanyagtartalmú, mérgezett és szennyezett, drága heroin, amelynek beszerzéséért, az elvonási tünetek elodázásáért folytatott napi harc az alvilágba és a társadalom peremére szorítja. A heroinfüggő testi-lelki állapota az ezzel együttjáró életmód és társadalmi kirekesztettség miatt romlik le, belső szervei, vénái a szennyezőanyagok és mérgek miatt mennek tönkre, normális ételre, tisztálkodásra, emberi kapcsolatok ápolására pedig se pénze, se ideje, se türelme nem marad. Tiszta fecskendőhöz ritkán jut hozzá, ezért megosztja azt a társaival, így megfertőződhet HIV és hepatitis vírussal. A túladagolások többségét nem az okozza, hogy a fogyasztott heroin “túl tiszta volt”, hanem az, hogy a fogyasztó egyéb drogokkal, például alkohollal vagy nyugtatókkal kombinálta azt – amelyek szintén arra szolgálnak, hogy meneküljön kezeletlen pszichés és szociális problémái, frusztrációi elől. Túladagolt társához gyakran nem hív mentőt, mivel tart attól, hogy meggyűlhet a baja a rendőrséggel, életmentő naloxon injekcióhoz pedig nem jut hozzá. Nincs tisztában azzal, mit kell tenni egy túladagoláskor, viszont hisz az olyan veszélyes városi legendáknak, mint hogy például a sós víz befecskendezése segít a túladagolton (nem segít).

A függőség önmagában olyan kockázat, ami indokolja a heroin felett gyakorolt speciális állami kontrollt – azonban ebből nem következik, hogy a heroinfogyasztókat megbélyegző, kirekesztő politika jelenti a védelmet a társadalom számára. Nem szükségszerű, hogy a heroinfogyasztók szánalmas páriaként végezzék be életüket. Van pozitív alternatíva: detoxifikáció és rehabilitáció a leszokni képes függőknek (sajnos ők a kisebbség), vagy helyettesítő gyógyszerekkel (pl. metadon, szuboxon) való kezelés a leszokni egyenlőre képtelen többségnek. Nyugat-Európa számos nagyvárosában, ahol a heroinfogyasztás velünk ellentétben már évtizedek óta jelen van az utcákon, a rendőri szigorral való hosszas kísérletezés után felismerték azt is, hogy mindig lesz a heroinfogyasztóknak egy olyan kemény magja, aki mindenképpen meg fogja szerezni a heroint, csináljon az állam bármit. A számukra olyan központokat hoztak létre, ahol az orvosilag felírt heroint steril fecskendővel, felügyelet mellett adhatják be maguknak. Igen, tudom, hogy ez erkölcsileg felháborító sokak számára: “nehogy már az állam adja a heroint a drogosnak”. De gondoljunk csak bele, hogy itt most a heroinfogyasztók “kemény magjáról” beszélünk, akik már több sikertelen leszokási kísérleten vannak túl. Ezeknek az embereknek a józanság egyenlőre nem alternatíva, és ha nem az állam, akkor a dílerek fogják számukra biztosítani a napi betevőt, a heroinfogyasztásnak pedig állandó velejárója marad a bűnözés, a betegség és a halál. Ha viszont heroinfelíró programba kerülnek, esélyt kapnak az életre, sőt, hosszú távon a gyógyulásra is. A svájci, német és holland heroinklinikák, belövőszobák tapasztalatai ugyanis éppen azok, hogy a függők életminősége, egészsége akár egy éves kezelés után is lényegesen javul, a bűncselekmények, fertőzések és túladagolások száma visszaesik, néhány év után pedig a kliensek jelentős része leszoktató programra jelentkezik át.

Még ha az ellenőrzött belövő szobák és a heroinfelírás bevezetése távoli álomnak tűnik is Magyarországon, akkor is sokmindent lehetne tenni a túladagolásos esetek visszaszorításáért. Ilyen például a drogok bevizsgálása, vagy a tűcsere-központokban és a drogambulanciákon folytatott túladagolást megelőző tréning a fogyasztóknak és segítőknek, amelyeken ismertetik a drogkombinációk veszélyeit, megtanítják a fogyasztókat arra, hogyan nyújtsanak elsősegélyt és adják be a naloxont a túladagolás esetén. A megelőző és ártalomcsökkentő programok kiépítése, a korai jelzőrendszer kiépítése persze pénzbe kerül, amiből ugye nincs sok az államkasszában. Kérdés azonban, mennyibe kerül a büntetőjogi szigor, mennyibe kerül a feketepiac, mennyibe kerül az ahhoz kapcsolódó bűnözés (elárulom: egy ellátatlan heroinfogyasztó többe kerül nekünk, mint egy elátásba kerülő). Kérdés az is, mennyibe kerül nekünk az emberi élet. A szigorításpártiak gyakran hivatkoznak az élet védelmére, de valóban védi-e az életet egy olyan politika, amely illegalitásba taszítja, a feketepiac bizonytalanságainak teszi ki és megbélyegzi a heroinhasználókat ahelyett, hogy segítene nekik életben maradni?
 

Sárosi Péter