Árral szemben

2006. május 11.

A TASZ munkatársa, Sárosi Péter Vancouverben járt a 17. nemzetközi ártalomcsökkentő konferencián.


Az ártalomcsökkentés kanadai úttörői

 

A Nemzetközi Ártalomcsökkentő Egyesület (IHRA) idén 17. alkalommal rendezte meg éves nemzetközi konferenciáját, amelyen több mint 1000, a világ különféle országaiból érkezett szakember, aktivista és kutató cserélt eszmét. A helyszín kiválasztása mondhatni szimbolikus jelentőséggel bír, egyfajta elismerés annak a városnak, amely jelenleg talán a világ legnagyobb lépéseit tette meg az ártalomcsökkentő drogpolitika felé. A kanadai Brit-Kolumbia fővárosában, Vancouverben a heroinfogyasztók jelenleg Észak-Amerikában egyedül álló módon steril fecskendővel, orvosilag felírt heroinnal, ellenőrzött belövő szobákban injekciózhatják be maguknak a drogot. Saját érdekvédelmi szervezettel rendelkeznek, amelynek képviselőivel a rendőrség és a városvezetés is folyamatos párbeszédet folytat. 

 

Vancouver Kanada legkedvezőbb éghajlatú és földrajzi fekvésű városa. A Sziklás-hegység és a Csendes-óceán találkozási pontjánál megtelepülő európai és ázsiai bevándorlók (itt található Észak-Amerika legnagyobb Chinatown-ja) virágzó kulturális és üzleti életet teremtettek az évszázadok során. Az egyre növekvő lakosság miatt azonban kezdettől nagy problémát jelentett a lakóhelyek hiánya, különösen a belváros keleti részén (Downtown Eastside), ahol az alacsony jövedelműek bérszobákban tengették/tengetik életüket. Az itt élő, perifériára szorult népességcsoportok körében különösen jellemző az alkoholizmus és az injekciós droghasználat. Mivel az enyhe tél miatt a hajléktalanok itt az utcán is átvészelik az éjszakát, Kanada hidegebb részeiből is ide sereglettek a marginalizálódott droghasználók, így hamarosan óriási nyílt drogszcéna alakult ki, amelynek szükségszerű társjelensége volt a vagyon elleni bűncselekmények növekvő száma („beszerzési bűnözés”). A 90-es években a helyzet különösen súlyossá vált, amikor az olcsó kokain megjelent a feketepiacon és egyre nőtt a kokain-injektálók száma. A heroinnal ellentétben, amelyet a rendszeres fogyasztók napi 2-4 alkalommal visznek be, a kokaint akár több mint 20-szor is belőhetik maguknak – így a vér útján terjedő fertőzések kockázata jelentősen megnő. A század végére a HIV-fertőzések száma soha nem látott mértékűre duzzadt: az új HIV fertőzések aránya (incidencia) évente 18%-ra nőtt az injekciós droghasználó populációban (ez a fejlett világban az eddig mért legmagasabb érték). Bár működött a városban tűcsereprogram, annak hozzáférhetősége korlátozott volt (csak a visszaszolgáltatásra fektettek hangsúlyt). A város könyörtelen háborút üzent a droghasználóknak és rendőrségi razziákkal próbálta kiszorítani őket – ennek eredménye azonban csak az lett, hogy az injekciós droghasználók olyan kerületekben is megjelentek, ahol odáig nem fordultak elő.

 

 

Vancouver, Chinatown

 

A büntetőjogi szigor hosszú de eredménytelen évei után a túladagolásos halálesetek és a HIV-járvány terjedésétől elborzadt városvezetés 2000-ben úgy döntött: megpróbálkozik valami mással. A drogfogyasztók elleni razziák és igazoltatások, az elutasítás és kirekesztés helyett az érintett közösségek bevonásával új szolgáltatásokat dolgoztak ki. Felismerték, hogy az illegális drogok fogyasztása nem múló korjelenség, nem lehet csak úgy elsöpörni. A drogproblémák jelentős része szociális tényezőkből fakad: munkanélküliség, hajléktalanság, családon belüli erőszak. Arra is rádöbbentek ugyanakkor, hogy az intravénás heroinfogyasztás nyomában járó haláleseteket, járványokat és bűnözést hatékonyan vissza lehet szorítani olyan pragmatikus beavatkozásokkal, amelyek ráadásul kevésbé költségesek a rendőrségi razziáknál. Az eredmény: csökkenő HIV-fertőzési és túladagolási tendenciák, kevesebb nyilvános drogfogyasztás az utcákon, a polgárok közbiztonság-érzetének növekedése. Mindezek a változások azonban nem mentek simán: a drogfogyasztók szervezetének, a VANDU-nak hosszú éveibe telt, amíg meggyőzte az eleinte elutasító politikusokat és a lakosságot az irányváltás szükségességéről. A konferencián a nyitóbeszédet tartó polgármester a sikereken felbuzdulva úgy véli, az irány helyes, sőt, további lépéseket is tenni kell ezen az úton (a városvezetés nemrégen egy olyan stratégiát fogadott el, amely az eddigi „négypilléres” drogpolitika helyett törvényesen szabályozná a ma illegális drogok hozzáférhetőségét és fogyasztását).

 

Úttörő ártalomcsökkentő kezdeményezések Vancouverben

 

SIS (Supervised Injection Site – ellenőrzött belövő szoba): a szoba 2003 szeptemberében nyílt meg egy kutatási program részeként, amelyet a brit-kolumbiai Egészségügyi Minisztérium támogat. A fogyasztók számára 12 szeparé áll rendelkezésre az injekciózáshoz, az ehhez szükséges felszerelést a helyszínen megkapják (steril fecskendő, kanál, filter stb.) A kliensek az injekciózás után egy másik helyiségbe vonulhatnak, ahol általános orvosi ellátásban részesítik őket, beszélhetnek egy addiktológus konzultánssal és sorstárs segítőkkel is. Ha szükség van rá, beutalják őket rehabilitációs kezelésre vagy terápiára. A szoba naponta több száz droghasználót szolgálhat ki, naponta 24 órát tart nyitva.

 

A belövőszoba belülről

 

NAOMI (North American Opiate Medications Initiative – heroinfenntartó program): ez a kutatási stádiumban lévő program azt a célt tűzte ki, hogy 21 hónapon keresztül nyomon követi és összehasonlítja a droghasználók két csoportját: az egyik hagyományos metadon-kezelésben részesül, a másik pedig orvosilag felírt heroint fogyaszthat. A 158 résztvevőt az Eastside heroinfüggőinek kemény magjából választják ki, akik már többször sikertelenül próbálták kontrollálni droghasználatukat.

 

VANDU (Vancouver Area Network of Drug Users – vancouveri droghasználók hálózata): a hatékony ártalomcsökkentés nem egyszerűen szolgáltatás: közösségszervezés és érdekvédelem is. A jó programok a droghasználókat nem egyszerűen a szolgáltatások passzív klienseinek tekintik, hanem folyamatos párbeszédet folytatnak velük a döntésekkel kapcsolatban. A VANDU azzal a céllal jött létre 1998-ban, hogy a droghasználók érdekeit védje, véleményét megjelenítse. Jelenleg már 1500 tagjuk van, képviselőik beleszólhatnak a kezelési és kutatási projektek kidolgozásába is.                                        

 

 

VANDU aktivisták akcióban

 

Összhangzattal az AIDS ellen

 

A nemzetközi ártalomcsökkentő konferenciák többnyire jóval mozgalmasabbak és eseménydúsabbak a hasonló drogkonferenciáknál: bár a részt vevők közül sokakat szó szerint világok választanak el egymástól, a hangulat mégis oldott, mondhatni baráti. A feszültségek feloldásáról a szervezők nem csak azzal gondoskodtak, hogy tavalyhoz képest most a külföldi fogyasztói csoportok képviselői is rögtön metadonhoz juthattak, hanem azzal is, hogy számos zenekart vonultattak fel a nyitóünnepségen. Egy latin, egy afrikai, egy európai és egy japán társaság zendített rá, először külön-külön, majd egy közös performance keretében. Bár az üzenet nyilvánvaló volt, a brit-kolumbiai egészségügyi miniszter helyettese, Penny Ballem összefoglalta a lényeget: a zene tökéletes metafórája volt annak, hogyan kellene összefogni és csapatmunkában dolgozni a közegészség globális megőrzése érdekében. A miniszterhelyettes szerint az ártalomcsökkentést nem lehet a drogok területére korlátozni, mivel az ártalomcsökkentés a mindennapi élet szabályozásának koncepciója, arról szól, hogyan tartsuk biztonságban a közösséget.

 

Az ártalomcsökkentés pragmatikus megközelítés: elfogadja az ember esendőségét, gyarlóságát és reálisan megvalósítható célokat tűz ki (pl. absztinencia helyett biztonságosabb szex és droghasználat). Az ártalomcsökkentő szolgáltatások elterjedésének óriási szerepe volt, van és lesz az emberi történelem egyik legnagyobb kihívása, a globális HIV/AIDS járvány elleni harcban. Jelenleg ezt a megközelítést mégis számos veszély fenyegeti a moralizáló fundamentalizmus részéről (a jelenlegi amerikai kormányzat például hallani sem akar ártalomcsökkentésről) – ezért is volt felemelő hallani, hogy a világ vezető AIDS-ellenes nemzetközi szerve, a UNAIDS továbbra is elkötelezi magát a pragmatizmus mellett.

 

Prasada Rao, a UNAIDS regionális csoportjának igazgatója beszédében elmondta, hogy bár a világon jelenleg mintegy 13,2 millió injekciós droghasználó él, akik 16%-a HIV pozitív, mindössze kevesebb mint 1 millió férhet hozzá közülük olyan kockázatcsökkentő-prevenciós szolgáltatásokhoz, mint például a tűcsere programok. A fejlődő világban élő körülbelül 9,2 millió injekciós droghasználó közül mindössze 23 ezren részesülnek metadonfenntartó kezelésben. A harmadik világ azon országai, például Kína, amelyek jelenleg bevezetik ezeket a szolgáltatásokat, a jövőben emberi életek millióit és dollárok milliárdjait menthetik meg – hangsúlyozta Rao, aki szerint hiába alacsony jelenleg a HIV prevalencia egyes országokban, ez a helyzet drámai gyorsasággal megváltozhat. A UNAIDS becslései szerint 2008-ban 11 milliárd dollárra lenne szükség az AIDS-ellenes prevencióra; ebből kevesebb, mint 200 millió dollár elegendő lenne az injekciós droghasználók körében folytatott prevencióra (ez jóval kevesebb, mint amennyi a szexmunkások körében folytatott prevencióhoz kell). Mégis, Ázsiában, ahol a helyzet a legrosszabb, ezeknek a forrásoknak mindössze 10%-a állt rendelkezésre tavaly. Mr. Rao szerint nem elég pusztán bevezetni az ártalomcsökkentést: a programok fenntartása és a megfelelő minőség és lefedettség nélkül ugyanis a tűcsere és a metadon nem képes útját állni a járványnak. Erre szolgáltat jó példát India és Nepál – itt egyes városokban a tűcsereprogramok alacsony lefedettsége miatt a HIV előfordulása elérte az 50%-ot az injekciós droghasználók körében. Fontos ezenkívül a halmozottan hátrányos helyzetű fogyasztók, például a börtönökben fogva tartottak körére is kiterjeszteni a szolgáltatásokat. Elítélően beszélt Thaiföldről, ahol a kormány az utóbbi időben erőszakos kampányba kezdett a drogfogyasztók megfélemlítése céljából. Az igazgató elmondta, hogy a jövőben a UNAIDS a drogfogyasztói csoportokkal folytatott partnerségre törekszik, ennek keretében anyagi támogatást juttatnak a fogyasztók érdekvédelmi szervezeteinek.   

 

Rendőrség és ártalomcsökkentés?

 

A rendőrség jelenleg a világ legtöbb részén sokkal inkább akadályozó tényezőnek számít az ártalomcsökkentő programok számára, mintsem hogy elősegítené azokat. Pedig egyre növekvő tudományos bizonyíték mutatja azt, hogy a rendőrség hagyományos „erőszakszervezetként” való fellépése a problémás drogfogyasztás és az azzal összekapcsolható bűnözés csökkentésére nem alkalmas. Hanna Cooper, az amerikai Nemzeti Fejlesztési és Kutatási Intézet kutatója egy new york-i vizsgálat eredményeiről számolt be, amely injekciós droghasználókkal szemben alkalmazott rendőrségi stratégiák hatékonyságát mérte fel. A kutatás fő következtései szerint a rendszeres rendőrségi igazoltatások, motozások következtében a fogyasztók kockázatosabb droghasználatra kényszerültek, kevésbé vették igénybe az ártalomcsökkentő szolgáltatásokat. A fogyasztók elleni kampányok miatt mind a droghasználók, mind a nem-használók gyakrabban számoltak be jogsértő rendőri intézkedésekről. A rendőri eljárások során ezenkívül kitűnt azok rasszista elfogultsága: az afro- és latin-amerikai közösségekkel szemben sokkal inkább megnyilvánult a rendőri szigor, mint a fehér droghasználókkal szemben. Rebeca Ramos mexikói kutató tijuanai és ciudad juarezi injekciós droghasználókkal készített mélyinterjúkat, hogy feltárja a rendőrség hatását a kockázatvállaló magatartásformák előfordulására. Az eredmények itt is megegyeztek a new york-i kutatás eredményeivel: a gyakori letartóztatások miatt a droghasználók inkább újrahasználták majd eldobták fecskendőiket, mintsem hogy igénybe vették volna a tűcsereprogramok szolgáltatásait. Az interjúk során kiderült, hogy a drogfogyasztók kriminalizációja nagyarányú visszaélésekre és korrupcióra adott lehetőséget a rendőrök számára. Ms. Ramos szerint egy integrált AIDS-ellenes stratégiának magába kellene foglalnia a rendőrök és más jogalkalmazók attitűdjének megváltoztatását is.

 

A pozitív ellenpéldát a vancouveri rendőrség nyomozója, Thompson Scott képviselte, aki arról beszélt, miként helyezték át a jogalkalmazói szigor súlypontját a droghasználókról a kínálati oldalra. Így például levonták a megfelelő következtetéseket abból a tényből, hogy a bűncselekmények elkövetésében és a túladagolásos halálesetekben nagy szerepet játszik az alkohol, így szigorították az alkohol árusításának feltételeit és keményen felléptek a szabályokat megszegőkkel szemben. A rendőrség felhagyott a droghasználók utcai igazoltatásának gyakorlatával, mivel bebizonyosodott, hogy ez növeli a fertőzések kockázatát, ezenkívül különleges helyzeteket kivéve nem vonultak ki a túladagolásos esetekhez, mivel a fogyasztók emiatt korábban nem mertek mentőt hívni. A rendőrség ezenkívül számos programot indított, amelyek a drogkereskedő hálózatok és a csempészbandák lefülelését szolgálták (pl. Lucille és Raven projekt). Thompson kifejtette, hogy az ártalomcsökkentést nem lehet egyszerű egészségügyi feladattá redukálni: mivel a közösség biztonságát és a bűnmegelőzést szolgálja, ezért a rendőrségnek is konstruktívan részt kell vennie az ártalomcsökkentésben.

 

 

A konferencián nagy sikert aratott a TASZ magyarországi jogvédelmi (advocacy) tevékenységéről szóló előadás, amely többek között beszámolt a diszkórazziákkal szembeni fellépésünkről, a Polgári Engedelmességi Mozgalomról (PEM), a Drogprevenciós Alapítvány tűcsereprogramjával kapcsolatos ügyünkről és a Médiamonitor Programról.     

 

ENSZ drogpolitika

 

Az ENSZ drogpolitikájáról szóló szekció egyik előadója, Jonathan Cohen (OSI) arról beszélt, hogy a Bush-kormányzat jelenlegi társadalompolitikája miatt világszerte felerősödtek a vallási fundamentalizmuson alapuló közegészségügyi-prevenciós programok, míg a pragmatikus, tudományon alapuló megközelítés teret vesztett. Ennek elsőszámú oka a támogatási rendszer súlypontjainak eltolódása: egyre több pénzforrást kapnak azok a szervezetek, amelyek a teljes absztinenciát tekintik egyedüli üdvözítő célnak, míg az ártalomcsökkentő programoktól gyakran megtagadják a támogatást. Ez a tendencia nem csak a drogpolitikára, hanem egyéb közegészségügyi területekre is igaz: így például a tinédzserek körében szexuális absztinenciát hirdető szervezetek jelenleg jóval nagyobb amerikai segélyekben részesülnek, mint a biztonságos szexet és óvszerhasználatot hirdető nem-vallásos prevenciós szervezetek. Másfelől ugyanakkor az is szembetűnő, hogy az USA egyre kevesebb sikerrel tudja befolyása alá hajtani a világ nemzeteit közegészségügyi kérdésekben, így például a UNAIDS-ben 2005-ben képtelen volt keresztülvinni akaratát, miszerint az ártalomcsökkentés kifejezésnek nem szabad szerepelni az AIDS-ellenes stratégiában. Az USA és néhány szövetségese gyakran szigetelődik el az ártalomcsökkentést támadó hozzáállásával a nemzetközi fórumokon.

 

Az ellenálló országok közül az egyik legjelentősebb Brazília, amely tavaly egy 40 millió dolláros USAID támogatást utasított vissza, mivel az megkövetelte volna a prostitúció nyilvános elítélését, amely a brazil kormány álláspontja szerint aláássa az ország sikeres AIDS-ellenes politikáját. Pedro Chequer, a brazil Nemzeti AIDS-ellenes Program igazgatója elmondta, hogy országa elutasítja a drogkérdés vagy a szexmunka moralizáló megközelítését, ehelyett arra törekednek, hogy az érintett közösségeket minél inkább mentesítsék a fertőző betegségek kockázatától. A politika sikerességének tudható be, hogy 1993 és 2003 között Brazíliában 65%-al csökkent a droggal kapcsolatos AIDS megbetegedések száma. A masszív kondomterjesztési kampányok hatására a szexmunkások körében is csökkennek a nemi úton történő fertőzések. Az ország a harmadik világban egyedülálló módon jelenleg minden egyes HIV pozitív ember számára biztosítja a hatékony gyógykezelést.

 

Dekriminalizáció vs. legalizáció

 

A szerdai plenáris vita témája ismerősen cseng a magyarországi drogpolitika iránt érdeklődők számára is: ezek a fogalmak gyakran repkednek a közbeszédben anélkül, hogy tisztáznánk a jelentésüket. A dekriminalizáció tulajdonképpen a drogfogyasztók (és egyes esetekben a kisebb jelentőségű pusherek/dílerek) elleni büntetőjogi szankciók végrehajtásának felfüggesztését jelenti. A legalizáció ellenben egy bizonyos drog fogyasztásának, termesztésének és terjesztésének törvényes keretek közötti szabályozását. Idehaza a drogreformot szorgalmazó civil szervezetek hosszú ideje a drogfogyasztók dekriminalizációjáról beszélnek mint az első szükséges lépésről. Az ellenzők ezt a lépést a teljes legalizáció „trójai falovának” tartják – bár más nemzetközi példákból tudjuk, hogy a dekriminalizáció egyáltalán nem vonja magával szükségszerűen a legalizációt. Kanadában egyes drogreformer elkötelezettségű politikusok szintén elvetik a dekriminalizációt – de teljesen más szempontok alapján. Ilyen például Pierre Claude Nolin szenátor, aki néhány évvel ezelőtt egy tudományos vizsgálóbizottságot vezetett a kannabisz politikával kapcsolatban. Mr. Nolin elmondta, hogy eleinte keveset tudott erről a témáról, de minél több véleményt ismert meg, annál inkább erősödött benne az a felismerés, hogy radikális fordulatra van szükség. Az általa vezetett bizottság jelentése azt javasolta a törvényhozóknak, hogy alakítsanak ki törvényes szabályozást a kannabisz fogyasztása, termesztése és forgalmazása számára (legalizáció) – elvetették ugyanakkor a fogyasztók elleni büntetőjogi szankciók szabálysértési szankciókkal való felcserélésének ötletét. A szenátor szerint ugyanis a dekriminalizáció nem oldja meg az illegális kereskedelemmel járó problémák kérdését, ezenkívül azzal a kedvezőtlen mellékhatással is járhat, hogy a büntetőcédulák be nem fizetése miatt végül több fogyasztó kerül börtönbe, mint azelőtt.

 

A vita: balról a második Nolin szenátor,

a negyedik pedig Simon Lenton

 

Ezzel ellenkező véleményt fogalmazott meg Simon Lenton, az ausztrál Nemzeti Drogkutató Intézet tudósa, aki közreműködött a nyugat-ausztráliai dekriminalizációs szisztéma kidolgozásában. A 2003-as törvénymódosítás értelmében itt a nyilvános kannabiszfogyasztáson kapott egyének büntetőcédulát kapnak és pénzbüntetést kötelesek fizetni. Lenton nem vonta kétségbe, hogy a legalizáció hosszú távon sokkal optimálisabb jogi környezetet teremtene – vitatta ugyanakkor azt, hogy a legalizáció követelése aktuális és legfőképp reális lett volna abban a politikai helyzetben. Állítása igazolására bemutatott számos sajtócikket az ausztrál médiából, amelyek még a dekriminalizációs reform miatt is tömeghisztériát keltettek. A törvénymódosítás hatásvizsgálata ugyanakkor szerinte egyértelműen igazolta, hogy az új szabályozás nem növelte a drogfogyasztási trendeket, csökkentette ugyanakkor a büntető-igazságszolgáltatás költségeit, amelyeket így komolyabb bűncselekmények üldözésére fordíthatott.

 

Hepatitis C: kihívás és tanulság

 

Az injekciós droghasználókra leselkedő vér útján terjedő fertőzések közül a leggyakoribb a hepatitis C. Ezen vírus terjedésének a megelőzése egyben az egyik legkeményebb dió a közegészségüggyel foglalkozó szakemberek és kutatók számára. A HCV sokkal fertőzőbb, mint a HIV, mivel szobahőmérsékleten nem pusztul el olyan hamar, így nem csak a fecskendők, hanem az egyéb injekciós felszerelés megosztásával is terjed. Ennek köszönhető, hogy egyrészt a hepatitis C előfordulása majdnem minden országban jóval magasabb a droghasználók között, mint a HIV előfordulása (Magyarországon csupán elvétve regisztrálnak HIV fertőzést a droghasználók között, míg egyes vizsgálatok az intravénás droghasználók körében 35% HCV prevalenciát mértek). Másrészt a „hagyományos” tűcsereprogramok, amelyek hatékonynak bizonyultak a HIV prevenciójában, a kutatások szerint kudarcot vallottak a HCV megelőzésben. A konferencia számos szekciója tárgyalta azokat a kutatási eredményeket, amelyek jobban megvilágíthatják a HCV fertőzés rizikófaktorait és ezáltal a megelőzés helyes stratégiájára engednek következtetni.

 

A számos – többek között ausztrál, brit, svéd, amerikai, holland, kanadai - kutatási beszámoló némely következtetése igen hasonló volt egymáshoz. A hepatitis C fertőzés rizikófaktorai között gyakran szerepeltek a droghasználók szociális státuszára vonatkozóak – így például a hajléktalanság. Minél kevésbé integrált tagja a társadalomnak a droghasználó, annál jobban ki van téve a fertőzés veszélyének. Abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rendőrségi zaklatások egyértelműen a kockázatok növekedéséhez vezetnek, akárcsak a börtönbüntetés. Az etnikai kisebbségek szintén nagyobb valószínűséggel fertőződnek meg a hepatitis C vírussal (ennek valószínűleg az az oka, hogy gyakrabban szorulnak a társadalom peremére és nehezebben férnek hozzá szolgáltatásokhoz). Nem mindegy az sem, milyen drogot injektál a droghasználó: a crack-kokain injektálása veszélyesebb (gyakrabban viszik be). Érdekes adalék, hogy egyes kutatások szerint a hepatitis C pozitív droghasználók jelentős része arról számolt be, hogy nem vagy ritkán osztotta meg az injekciós felszerelését – egyesek ezt azzal magyarázzák, hogy nem mondanak igazat. Ami különösen fontos: a legtöbb droghasználó még az injektálás megkezdésétől számított 1 éven belül fertőződik meg, tehát a fertőzés kockázata különösen magas a fiatal, tapasztalatlan injekciós droghasználók körében. Ezek gyakran még semmilyen szolgáltatással, így tűcsereprogrammal sem állnak kapcsolatban – talán ezzel is magyarázható a tűcsereprogramok alacsony hatékonysága a HCV prevenciójában.

 

Egyes kutatók szerint a hepatitis C prevenció kulcsa, hogy a steril injekciós felszerelést és ami mégfontosabb, a preventív információkat a droghasználóknak ahhoz a rétegéhez is eljuttatja, akik nem (vagy még nem) állnak kapcsolatban ártalomcsökkentő szolgáltatásokkal: a fiatalok, a migránsok, a hajléktalanok, a börtönben fogva tartottak. A kortárs/sorstárs tanácsadás és az utcai megkeresés fejlesztése ehhez elengedhetetlen (Magyarországon például jelenleg ez a terület viszonylag kevés hangsúlyt kapott). Nem mindegy ezenkívül az a büntetőpolitika sem, amelyet az egyes országok a droghasználókkal kapcsolatban alakítanak ki. Nem csak a fogyasztókkal kapcsolatos büntetőjogi eljárások közvetlen hatásáról van itt szó – hanem arról a közvetett szocio-kulturális hatásról, amelyet a kriminalizációval járó kirekesztés és stigma jelent.

 

A nagykorúság küszöbén

 

Az idei ártalomcsökkentő konferencia jelmondatát képező szójáték (hear + now) a szervezők szerint azt a változást jelöli, amely az utóbbi években a drogokkal, a droghasználókkal és drogpolitikával kapcsolatos közbeszédben, közgondolkodásban zajlik. A stigmatizáló „drogbeszél” helyett, amely úgy beszél a droghasználókról („narkósok”, „kábítószeresek” stb.), mintha valami egzotikus távoli bolygóról jöttek volna, ahol a halál kultusza dívik. Az ártalomcsökkentő mozgalom feltörése sokat segített ennek a „drogbeszélnek” a dekonstrukciójában. Ez gyakorlatilag magának a droghasználónak az újrafelfedezéséről szól, akit egyre kevésbé a droghasználaton keresztül közelítenek meg, inkább társadalmi lényként és elsősorban emberként viszonyulnak hozzá. A droghasználóknak nem kell kiérdemelniük az emberi jogokat azzal, hogy leszoknak a drogokról: az emberi jogok mindenkit megilletnek, bármilyen tudatmódosító szert használjon is. Maguk a droghasználók is egyre inkább kezdik megtalálni a saját hangjukat, sőt, hinni is kezdenek benne: egy évtizede még elképzelhetetlen lett volna, hogy a droghasználók képviselőivel politikusok konzultálnak, az még inkább, hogy egy injekciós droghasználó nem hajlandó elfogadni a neki előkészített, média által éltetett pária-szerepet, hanem öntudatosan kiáll a jogaiért. Az angol nyelvben ezt a változást jelöli például, hogy a „drug user” (droghasználó) kifejezés helyett sokan egyre inkább a „people who use drugs” (emberek akik drogokat használnak) kifejezést használják: ez mutatja szerintük, hogy itt elsősorban emberekről van szó, akik másodsorban használnak valamilyen pszichoaktív szert.

 

A nemzetközi ártalomcsökkentő konferencia jövőre tizennyolcadszorra kerül megrendezésre Varsóban (2007. május 13-17), ezzel a szervezők szerint az ártalomcsökkentő mozgalom szimbolikusan eléri nagykorúságát. Mivel a helyszín ezúttal közelebb van Magyarországhoz, remélhetően több magyarországi szakember, aktivista is részt vehet ezen az eseményen. Ösztöndíjra pályázni a konferencia honlapján lehet.

 

Sárosi Péter