A Drogriporter interjút készített a pszichedelikus szerekkel kapcsolatos farmakológiai kutatás egyik legelismertebb szaktekintélyével.
Találatok erre: google/david nutt
A tudat nehéz problémája
Egy filozófus és egy idegtudós 1998-ban fogadást kötött, hogy a tudomány 25 éven belül választ talál-e arra a kérdésre, milyen idegi folyamatok magyarázzák a tudatos élményeinket. A 25 év tavaly lejárt – de vajon ki nyerte a fogadást?
Széljegyzetek – 2023.12.28.
Korunk egyik áldása és átka a home office. A COVID óta egyre többen dolgoznak otthon. Én magam már a járvány előtt is így tettem: egy ilyen pici szervezetnek, mint a miénk, egész egyszerűen nem éri meg fenntartani irodát.
A minap jelent meg a The Economist cikke arról, hogy a kezdeti lelkesedés óta egyre több cég ismeri fel, hogy a home office mégsem annyira szuper ötlet, mint aminek kezdetben tűnt. Még a tech cégek is, mint a Google és a Apple, immár megkövetelik, hogy az alkalmazottaik legalább három napot az irodában töltsenek hetente. A legújabb kutatások szerint ugyanis a home office nem annyira hatékony, mint kezdetben gondolták: az ember, végső soron, szociális állat, és közösségben tud a legeredményesebben működni. Surprise.
Azok a szünetekben való pletykák és interakciók bizony igenis fontosak, nem csak időelcseszésnek számítanak. Verbális kurkászás – ahogy Robin Dunbar antropológus írta, aki szerint a fecsegésnek ugyanolyan fontos szociális funkciója van az embereknél, mint a főemlősöknél a tetvek kölcsönös kiszedegetésének. Enélkül nem alakulnak ki valódi csapatok sem.
Én az elmúlt majdnem tíz évben jelentős tapasztalatokra tettem szert az otthonról dolgozással kapcsolatban. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a home office-nak van egy csomó előnye – például jóval olcsóbb (a munkáltatónak), és jóval kevesebb időt töltesz közlekedéssel is. De valóban kihívás tud lenni. Valószínűleg embere (is) válogatja, hogy ki az, aki képes harmonikusan beilleszteni az életébe. Nagyfokú tudatosságra van szükség, hogy működjön.
Eleinte féltem, hogy el fogok magányosodni és bepunnyadok otthon. Láttam ezt megtörténni másokkal. De nálam ez nem következett be. Köszönhetően annak is, hogy eleve azok közé tartozom, akik szívesen vannak egyedül. Ezenkívül nem vagyok mindig egyedül: a munkámmal járnak rendszeres utazások, megbeszélések, konferenciák, találkozók. A valódi, face-to-face találkozásokat továbbra is nagyon fontosnak tartom.
Otthon is fontos szétválasztani a munkaidőt és a szabadidőt, a munkavégzés fizikai tereit és a szabadidő fizikai tereit (ha ez lehetséges).
Tudatosan ügyelek ezen kívül arra, hogy megőrizzem a testi-lelki egészségemet: ha tehetem, heti háromszor futok. Egészen másként indul utána a reggel – és a mozgás nem csak a testet, de a lelket, az elmét is felfrissíti. Ez utóbbinak pedig ott van a meditáció is. Időről-időre pedig elmegyek a hegyekbe, túrázni, mert hiszem, hogy a természethez való kapcsolódásnál kevés gyógyítóbb hatású tevékenység van. Az ülő életmód miatt kialakult derékfájásomra, gyógytornász instrukciói alapján minden este elvégzek egy tornagyakorlatot – amitől jóval kevésbé fáj a derekam.
Persze a gyerek jövetele mindent alaposan felkavart. Kevesebb időm van mindenre, túrázni már hónapok óta nem tudtam. Mégis, próbálok napi szinten időt szánni a mozgásra és a meditációra is. A home office a gyermeknevelés szempontjából nagy bónusz: hiszen a nap során szinte bármikor be tudok ugrani és apa-üzemmódba helyezni magam, amikor erre szükség van. Sokkal inkább részt tudok venni a lányom életében, és a házimunka jelentős részét én végzem. Másrészt viszont nagy kihívás is: megtalálni az időt mindenre, váltogatni a szerepeket. Néha stresszes tud lenni, az ember úgy érzi, egyik színtéren sem teljesít úgy, ahogy kellene.
Amikor a legutóbb beszámoltam itt az oldalon, hogy Budapesten mi segítettünk az Európai Ártalomcsökkentő Hálózatnak megszervezni az éves találkozóját, egy kommentelő nekem esett, hogy minek kell pénzt kidobni ilyen konferenciákra. Lehetne online is. Nos, ezzel a megközelítéssel nagyon nem értek egyet. Ha a COVID valamit megtanított nekünk, akkor azt, hogy egy Zoom konferencia hasznos póteszköz – de ezen részt venni úgy viszonyul egy valódi konferenciához, mint ahogy egy műanyagbábúval folytatott szex viszonyul egy valódi emberrel való szexhez.
Egy konferencián a legfontosabb találkozások nem a hivatalos programban, hanem folyosói beszélgetésekben, közös esti vacsorákban, sörözésben (igen, az alkoholnak bizony van szerepe!) valósulnak meg. Nem egyszer voltam részese olyan teljességgel informális beszélgetéseknek éttermekben, kocsmákban, amelyeknek az eredménye akár egy hosszú évekig tartó szakmai együttműködés, projekt, könyv, cikk, film stb. lett.
A jövő valószínűleg a hibrid munkavégzésé: egyre több ember fog otthonról IS dolgozni – de a közös munkavégzés terei nem szűnnek meg. Hiába bármilyen fejlett a digitális kommunikációs technológia, végső soron semmi nem pótolhatja az emberek közötti valódi kapcsolódásokat. Akár home office-ból dolgozik valaki, akár bejár valahová, fontos, hogy ennek teret teremtsen az életében.
Széljegyzetek – 2023.10.28.
Viktor Frankl pszichológus nem tartozott azok közé, akikkel túl kegyesen bánt a sors. A családja nagy részét koncentrációs táborokban veszítette el, ahol ő maga is kis híján odaveszett tífuszban. Lehetett volna belőle egy megkeseredett ember, aki gyűlöli a világot – és az emberiséget.
És mégis: nem csak túlélő volt, de egyben jelentést is talált az életében. Mi több, leghíresebb könyvében (amit eredetileg névtelenül jelentetett meg) generációk sokaságának adott támpontot arról, hogy miként lehet értelmes, jelentéssel teli életet élni.
Viszont aki azt hinné, hogy Frankl valamiféle olcsó kincstári optimizmus segítségével volt képes újjászületni ilyen borzalmas tragédiák után, az téved. Az ilyen puszta „légy pozitív” és „nézd a dolgok jó oldalát” típusú optimizmus többnyire nagyon gyenge lábakon áll. Manapság úgy is nevezik: mérgező pozitivitás.
Az előző poszt alatt valaki megkérdezte: vajon lehet mérgező a pozitivitás? Hát bizony lehet. Nem csak saját magad számára lehet az, hiszen megakadályozza, hogy szembenézz olyan kellemetlen érzelmekkel, amelyek arra várnak, hogy megéld őket. De mérgező lehet mások számára is, akik számára a te „pozitivitásod” csak a saját értéktelenségük szégyenteljes tudatát fogja erősíteni.
Frankl kitör az optmizmus-pesszimizmus, pozitivitás-negativitás ellentétpárok fekete-fehér valóságából. Amit ő képvisel, azt tragikus optimizmusnak nevezi. Ez az olyan ember világnézete, aki tudja, hogy a világ bizony nagyon sötét és gonosz hely (is) tud lenni. És ezen az sem változtat, hogy az ember jó arcot vág hozzá és vidám dalocskákat fütyörészik. Viszont ebből nem vonja le azt a következtetést sem, hogy legyünk cinikusak, életuntak és kerüljünk érfelvágós hangulatba.
Elfogadni, hogy a világ kaotikus hely, tele szenvedéssel, de nem engedni, hogy a szenvedés felemésszen bennünket, hanem jelentést találni a szenvedések közepette az életünkben – ez a tragikus optimizmus.
Ha szomorú vagy, ne félj szomorúnak lenni csak azért, mert attól félsz, hogy ezzel utat engedsz a „negativitásnak”. Ha örülsz, ne félj örülni csak azért, mert az univerzum előbb-utóbb úgyis kibabrál majd veled. Igazából nem „babrál” veled senki. Sőt, ha mélyre ásol, akkor rájössz, hogy az örömöd vagy a szomorúságod, amit annyira a sajátodnak, a sorsodnak érzel, valójában felhők, amik átvonulnak az égen. És te vagy az ég. Tágas és végtelen. Elég tágas, hogy legyen benne hely szomorúságnak és örömnek is.
Sokan írjátok, hogy az oldalon olyan gondolatokról írok, amiken ti is töprengtetek már, és én jól megfogalmazom őket. Ha így van, kérlek, adj Te is valamit, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Caspar David Friedrich
Van-e önzés az önzetlenségünk mögött?
Az emberiség nagy gondolkodó elméit évszázadok óta megosztja a kérdés, hogy vajon létezik-e teljesen önzetlen segítség ember és ember között.
Széljegyzetek – 2023.10.02.
Thomas Hobbes, a 17. századi angol politikai filozófus nem volt éppen egy faölelgető hippi. Leghíresebb könyvében, a Leviathán-ban azt írta, hogy az ember természetes, civilizáció előtti állapota: a totális egoizmus volt. Mindenki harcolt mindenkivel – bellum omnium contra omnes. Ha nem lenne civilizáció, ha nem lenne erős, központosított állam, akkor az ember visszahullana ebbe a természetes állapotába. Ahol az ember embernek a farkasa. Az ember önző lény, aki mindig a saját érdekét követi, és csak saját érdekből fogja tiszteletben tartani más emberek érdekét, vallotta.
No de az öreg Hobbes-ot egyszer rajtakapták, hogy egy koldusnak pénzt adott az utcán, amikor azt hitte, senki sem látja. Amikor számon kérték rajta, hogy vajon ez az önzetlen cselekedet miként fér meg az általa hirdetett morózusan egoisztikus ember-képpel, Hobbes nem jött zavarba. Nem a szívem kedvességéből adtam a pénzt ennek a kéregetőnek, felelte. Hanem azért, hogy a saját rossz érzésemet csillapítsam ezáltal.
Na bumm: vakarták meg az állukat a kérdezők kényelmetlenül. A kör bezárult. Tehát még a legönzetlenebb cselekedeteink mögött is mindig önző érdekeket és vágyakat sejthetünk?
A vita nem új – a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja és osztja meg a gondolkodó elméket. A 19. században a darwini evolúcióban a kapitalista önzés igazolását kereső Thomas Huxley és a természetben az alulról jövő szocialista együttműködés igazolását kereső Pjotr Kropotkin, az anarchista herceg csapott össze. Az elmúlt évtizedekben evolúcióbiológusok, filozófusok és szociálpszichológusok folytattak késhegyig menő vitákat a kérdésről.
Az egyik álláspont Hobbes nyomán azt vallja, hogy az ún. altruizmus (az a viselkedés, hogy valaki akár a saját kárán is segíti a másikat) mögött mindig az önzés arca vigyorog ránk, amennyiben lehántjuk róla a bármennyire is meggyőzőnek tűnő álarcokat. Az embert, a nagy bábjátékost, valójában ott a háttérben mindig is csupán az evolúció által belé ültetett önzés mozgatja. Még ha ez az önzés éppen össze is hangolható – és össze is hangolandó! – a sokaság vagy a másik ember érdekeivel.
A másik álláspont azonban a skót felvilágosodás nagy filozófusa, David Hume nyomán azt vallja, hogy az emberi lélekben a farkas álarca mögül kikandikál a galamb is. Az emberi természetben az önzés mellett igenis ott van az önzetlenség, együttérzés, önfeláldozás csírája is.
A szociálpszichológia terén ez az első álláspont mellett kardoskodó Robert Cialdini és a második álláspontot képviselő Daniel Batson szociálpszichológusok vitájában nyilvánult meg. Amire nagyrészt lektorált szakfolyóiratok hasábjain került sor, kísérleti eredmények értelmezésével.
Daniel Batson számos kísérletet végzett, hogy bebizonyítsa: van olyan, hogy altruista viselkedés. Cialdini azonban, terjedelmes szakirodalmi arzenált megmozgatva, támadásba lendült. Megkérdőjelezte ezeknek a vizsgálatoknak a módszertanát. Szerinte azokat úgy is lehet értelmezni, hogy az emberek csupán a saját negatív érzelmeiket akarták csökkenteni azzal, hogy segítettek másokon.
Batson persze nem értett egyet. Szerinte amikor az emberek egy szenvedővel találkoznak, két érzelmi reakcióról számolnak be: 1) elszomorítja őket a másik helyzete és 2) együttéreznek a másikkal. Egy olyan kísérletet próbált tervezni, ami alkalmas megkülönböztetni, hogy a kettő közül melyik motiválja – ha motiválja – cselekvésre az illetőt. Kísérlete alanyait választás elé állította: nézhetik, ahogy egy nőt elektromos sokknak tesznek ki, vagy elmehetnek, vagy pedig felválthatják a nőt.
Az eredmény: az emberek egy része nem a könnyű menekülést választotta, hanem felajánlotta, hogy átveszi a nő helyét. Márpedig ha csak a negatív érzéseit akarta volna elkerülni, akkor választhatta volna a könnyű menekülést is. Cialdinit persze nem lehetett ilyen könnyen két vállra fektetni. Újra támadásba lendült, és új elméletet dolgozott ki: szerinte a segítést még ebben az esetben sem az önzetlenség motiválja. Hanem az, hogy amikor az ember intenzíven rosszul van egy másik ember szenvedése láttán, akkor erős érzelmi kötődést alakít ki. „Egyé válik” azzal, akivel együttérez. Így tehát valójában nagyon is önző módon magunkat segítjük, amikor másnak segítünk.
Patthelyzet.
Gondolom a nyájas olvasót nem lepi meg, ha azt mondom: a vita azóta is folyik. Mi több, megkockáztatom, hogy pusztán empirikus kutatások ezt a vitát soha nem is fogják lezárni vagy megoldani.
Hogy az emberek éppen melyik állásponthoz kerülnek közelebb, azt a habitusuk, saját élettapasztalataikból leszűrt észleleteik mellett nagyban befolyásolja a társadalmi-gazdasági környezet és a kultúra is, amelyből táplálkoznak. Például én nem tartom véletlennek, hogy éppen a neoliberális fordulat idején, amikor Reagan és Thatcher piedesztálra emelték az önző piaci érdek mindenhatóságának doktrínáját, éppen akkor váltak igazán népszerűvé az emberi természet alapvető önzőségéről szóló nézetek.
Mint amilyen az „önző gén” hipotézis, ami végül messze túlterjeszkedett azon, ahogyan eredeti kidolgozója, Richard Dawkins értette. És egyfajta apoteózisává vált a menedzser-kultúrának. És persze ezek a nézetek megjelennek a médiában, a filmekben, a sorozatokban is. Ott vannak például a rendkívül népszerű Mad Max nyomdokán járó poszt-apokaliptikus drámák, amelyek szerint az emberiség szinte azonnal visszazuhan a hobbes-i mindenki háborúja mindenki ellen állapotba, amint valami katasztrófa következik be.
Frans de Waal, a főemlős-kutatás egyik nagyágyúja, évtizedek óta kutatja a csimpánzok és bonobók viselkedését, számos könyvet írt az empátia és altruizmus témakörében. Szerinte az, ahogyan például a nagy TV csatornák természetfilmjei ábrázolják a természet világát, sokkal inkább szól a mi társadalmunkról és kultúránkról, mint magáról a természetről. Napjaink embere ugyanis azt várja el, hogy a természetet úgy mutassák be, mint kegyetlen, könyörtelen harcot a túlélésért. Az emberek azt szeretik nézni, ahol harc és vetélkedés van. Ami nem is meglepő egy kapitalista fogyasztói társadalomban: ugyanez meg a Wall Streeten, nemde? Hiszen még a film címében is benne van: a Wall Street farkasai. Csak éppen a Wall Street egyáltalán nem a farkasokról szól, hanem arról, ahogyan mi a farkasokat elképzeljük, és felhasználjuk, hogy legitimáljunk egyfajta emberi attitűdöt.
De Waal nem ért egyet Hobbes-al. Szerinte az ember természeti állapota, eleve az együttműködés állapota volt – amit megfigyelhetünk a bonobóknál és a csimpánzoknál is. Akik, nem mellesleg, genetikailag szinte teljesen megegyeznek, mégis, teljesen más csoport-dinamika szerint élik az életüket. De Waal számos olyan esetet írt le, amikor még a harciasabb csimpánzok is megdöbbentő, a gének önző továbbörökítésének céljával nehezen megmagyarázható tettekre képesek. Amikor például hím csimpánzok örökbe fogadják más csimpánzok árván maradt kölykeit, és gyakran saját kárukon, önfeláldozóan segítik őket a túlélésben. Persze végső soron ebbe is bele lehet magyarázni az önzést: mint mondtam, a vita empirikus, logikai úton nem eldönthető.
És végső soron, ahogy de Waal is rámutat, nem is az a lényeg, hogy eldöntsük, van-e önzés a látszólag önzetlen cselekedeteink mögött vagy sem. „Miért próbálnánk elkülöníteni az ént a másiktól, a másikat az éntől, mikor éppen a kettő egyesítése az együttműködésen alapuló természetünk titka?” – kérdezi.
A fenti poszt a Drogriporter blogon jelent meg: https://drogriporter.444.hu/2023/10/02/van-e-onzes-az-onzetlensegunk-mogott
Ha tetszett ez az írás, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/
Széljegyzetek – 2023.03.30.
Történt az Úr 2023. évében Floridában, hogy egy iskola igazgatónője elhatározta, beszél a tanulóknak a reneszánsz művészetről. És ha már reneszánsz, akkor megmutatja nekik Michalangelo egyik mesterművét, a Dávid szobrot. Eddig nem gondolnád, hogy ebből bármi baj származhatna, ugye? Nos, nemhogy baj származott, de egyenesen lemondásra kényszerítették. Ugyanis egy felháborodott levél érkezett három szülőtől, akik fejeket követeltek, amiért az ő csemetéiknek „pornográf” képeket mutogatnak az ő előzetes értesítésük és engedélyük nélkül.
Az egészet el lehetne könyvelni annyival, hogy lám, nem elég, hogy ezek az amerikaiak prűdök, de még teljesen hülyék is a művészethez. De ennél több van ebben a történetben. A történet kulcsa a helyszín: Flordia állam, ahol Orbán szívbéli jóbarátja, De Santis kormányzó regnál. Aki az elmúlt években arról híresült el, hogy valóságos keresztes hadjáratot indított a „woke” kultúra kitakarításáért az iskolákból. Magyar (és orosz) mintára bevezette a „Say no gay” törvényt, ami megtiltja a tanároknak, hogy a szexuális másságról beszéljenek a suliban.
Mi több, De Santis ugyanazt a szemléletet erőlteti, amit idehaza Orbánék: a szexualitásról csak és kizárólag a szülők beszélhessenek a gyereknek, és csak az ő személyes engedélyükkel lehessen a testiségről beszélni. Nos, hogy ez a szemlélet hová vezet, arra jó példa ez az abszurd eset a Dávid szoborral. Elég néhány idióta, műveletlen de rendkívül bigott és fundamentalista szülő, és a szabad oktatásnak búcsút inthetünk.
Meztelen test? Micsoda botrány! Mennyire veszélyes már a gyerekek egészséges lelki fejlődésére, hogy meglátják egy pásztorfiú nyugalmi állapotban lévő kis pöcsét! Micsoda „woke” volt ez a Michelangelo, egyébként is meleg volt ugye! A test leginkább szégyellni való valami, főleg, ha meztelen. Azzal teszünk jót a gyereknek, ha burokban neveljük. Ha egyáltalán nem beszélhet az iskolában a szexről olyanokkal, akik esetleg feloldhatják a benne lévő görcsös megfelelni vágyást az életszerűtlen elvárásoknak, megcáfolhatják az önpusztító tévhiteket, amelyek borítékolják a boldogtalanságát. Szégyellje csak a saját testét is! Aztán majd pornóvideókra stukába masztizva fogja megtanulni, amit tud a szexről. Mindegy, amiről nem beszélünk, az nincs, ugye?
Totális agyrém ez az egész. A legbosszantóbb az, hogy ez az egész őrület a „woke-ellenesség” nevében megy: mintha az őszinte, nyitott párbeszéd az élet kényes kérdéseiről, a másságokról valamiféle „ideológiai indoktrináció” lenne. Pedig valójában éppen az ideológiai indoktrináció, amikor az oktatás szabadságát korlátozzák egyes szülők prüdériáját piedesztálra emelve. Martin Luther Kingnek igaza volt, a világon a legveszélyesebb a lelkiismeretes hülyeség: az, amelyik kérkedik a saját korlátoltságával és butaságával.
Miért függesztette fel Brit Columbia a drogfogyasztók üldözésének százéves emberkísérletét
A kanadai Brit Columbiában három évre felfüggesztik bizonyos illegális szerek fogyasztóinak büntetőjogi üldözését – a Drogriporter elemzése eloszlatja az ezzel kapcsolatos tévhiteket.
„Párhuzamos Budapestet ismertünk meg a tapasztalati munkatársakon keresztül” – Interjú Dávid Ferenccel
Dávid Ferenc biopolitikai szakértővel beszélgettünk arról, hogy kik a tapasztalati munkatársak, és milyen szerepük lehet a legmarginalizáltabb budapesti droghasználók elérésében.
Abortusz-tabletták: új front az amerikai drogellenes háborúban
A tudatmódosításra használt szerek mellett egy új kémiai közellenség is az amerikai hatóságok célkeresztjébe került az abortuszt tiltó államokban: a terhességmegszakításra használt szerek.