Gyászbeszéd a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet ravatalánál

2016. január 13.

2016 januárjában hosszas betegeskedés után eltávozott körünkből a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet. Csendben, magányosan múlt ki, halálát nem kísérte sajtóvisszhang, sem szakmai felzúdulás.


Mi, a drogterületen dolgozó pszichiáterek, szociális munkások, kutatók, jogvédők, sorstárs segítők és rendőrök, a szülei, a barátai, a munkatársai, akik jól ismertük és együtt dolgoztunk vele, megrendülten állunk sírjánál. Megrendülten, hiszen tragikusan fiatalon, alig 15 évesen távozott el, de nem különösen döbbenten, hiszen az elmúlt években már halovány árnyéka volt csupán egykori önmagának. Nem csak illő, de igen tanulságos is végigvennünk ennek a rövid, mégis oly tartalmas életpályának az állomásait, hogy választ kaphassunk a kérdésre: mégis hogyan jutottunk idáig.

Az NDI 2001. február elsején alakult meg, miután az Országgyűlés - akkor még teljes pártok közötti konszenzussal! - elfogadta az ország első nemzeti drogstratégiáját (2000-2009). Ennek a drogstratégiának a megvalósításához biztosított szakmai tudásbázist ez a kormányzati háttérintézmény, amely hosszú évekig a hazai drogpolitika motorjaként működött. Ha az NDI-nek voltak szülei, hát akkor az apja bizonyára Topolánszky Ákos volt, az anyja pedig Felvinczi Katalin. Topolánszky Ákos református lelkész már a 70-es évek végétől tapasztalatokat szerzett a drogfüggők ellátásában, alapítója volt az egyik első hazai drogterápiás intézetnek. Az első Fidesz-kormány nevezte ki helyettes államtitkárnak, az ő vezetése alatt dolgozták ki az első drogstratégiát. Az NDI élére Felvinczi Katalin szociálpszichológust nevezte ki, aki remek szakembergárdát gyűjtött maga köré (pl. Buda Béla, Demetrovics Zsolt), törekedve arra, hogy liberálisabb és konzervatívabb szemléletű szakértőket is foglalkoztasson (a jelenlegi kormányzatra már nem jellemző ez a nagyvonalúság). Ez az elhivatott, nemzetközi látókörű, határozott vízióval rendelkező csapat egy olyan kedvező politikai klímában kezdhette meg tevékenységét, amelyben a megfelelő pénzügyi forrásokhoz kellő politikai akarat is társult.

Az első drogstratégia megalkotói bölcsen előrelátták, hogy a drogproblémákat csak úgy lehet tartósan visszaszorítani, ha helyi és országos szinten is összehangoljuk a különféle szakterületek munkáját. Nem mehet szembe a rendőrség az egészségüggyel, az egészségügy a szociális ellátással, az ártalomcsökkentés a rehabilitációval, a politika a civil társadalommal. A siker kulcsa: az összhang. Az NDI ennek jegyében brit mintára megkezdte a helyi kábítószerügyi koordináció szerveinek, a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumoknak a kiépítését, amelyek munkáját képzésekkel, kutatásokkal, szakmai információs portál építésével és színvonalas kiadványokkal segítették. 2004 végére már 77 KEF alakult meg országszerte.

A jó drogpolitika másik sarokköve a megfelelő tudásbázis kialakítása: a jelenség ismerete, láthatóvá tétele nélkül a szakpolitika nem több, mint a vak ember hadonászása. A 2000-es évek első évtizedében nem telhetett el év valamilyen nagyszabású, drogfogyasztással kapcsolatos epidemiológiai, társadalomtudományi kutatás nélkül. 1999 és 2008 között 133 ilyen kutatás nyert állami támogatást, ezek eredményeiből 149 tanulmányt publikáltak - és ebben még nincsenek benne azok, amelyeket az NDI külön finanszírozott.

Az NDI-nek nem kis szerepe volt abban, hogy az iskolai drogprevenciós programok száma a 2000-es évek elején gombamód szaporodni kezdett. Míg 2000-ben még csupán az iskolák negyede-ötöde rendelkezett valamilyen drogprevenciós programmal, addig 2009-re tízből kilenc iskolában már működött ilyen program. Bár a terápiás intézmények és ártalomcsökkentő programok lefedettsége meg sem közelítette ezt, az évtized közepéig itt is jelentős fejlesztésekre került sor. Ekkor alakultak ki többek között azok a tűcsere programok is, amelyeknek órási szerepe volt a járványmegelőzésben és abban, hogy a drogfüggők ellátásba jussanak.

Az NDI-nek felűlmúlhatatlan érdemei voltak a monitorozás és az evaluáció kultúrájának terjesztésében. Magyarország volt az első ország Európában, amely arra vállalkozott, hogy nemzeti drogstratégiáját külső evaluátor segítségével értékelje. Az értékelést az NDI vezényelte le. Egy olyan átpolitizált területen, mint a drogpolitika, nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét annak, hogy az egyes programok, beavatkozások "egyértelművé, mérhetővé, elfogadhatóvá, realisztikussá és időben körülhatárolttá" váljanak. Magyarul ne ideológiai, világnézeti alapon támogasson vagy zárjon be az állam programokat, hanem nézze meg, mi az, ami működik. Ennek jegyében dolgozta ki az NDI a drogprevenciós programok egységes minőségbiztosítási rendszerét, amely azonban végül elveszett a tárcaközi egyeztetés útvesztőjében.

Sajnos az ellátórendszer már ebben az időszakban is súlyos hiányosságokkal küzdött: a kórházi férőhelyek száma elégtelen maradt, hiány volt képzett, széles látókörű szakemberekben, a büntetés-végrehajtás továbbra is fehér folt maradt. Túl sok alkalmi marihuána-fogyasztó került a rendszerbe a büntetőeljárás alternatívájaként, míg túl kevesen azok közül, akiknek igazán szükségük lett volna ellátásra. Legveszélyesebb és legkártékonyabb drogunk, az alkohol abúzusának visszaszorítására nem született stratégia, míg a pártok teljes egyetértésben Nemzeit Pálinka Tanácsot hoztak létre.  A hatósági és társadalmi attitűdök továbbra is igen elutasítóak maradtak, éreztette hatását a rendszerszintű diszkrimináció, megbélyegzés. Ebben az időszakban azonban a szakemberek többsége joggal remélte, hogy a ezek a problémák idővel csökkenni fognak. Az Európai Unióhoz való csatlakozás következtében hittünk benne, hogy most már letéríthetetlen pályán haladunk a nyugat-európai drogpolitika irányába. Ebben a reményünkben keservesen csalódnunk kellett.

Hogy mikor tört meg az NDI - és a hazai drogpolitika - ifjúkori lendülete? Ezt a pontot 2008-ra tehetjük. Az ezekben az években kibontakozó gazdasági-politikai válság hatására a drogpolitika kiesett a politikai prioritások köréből. Ez nem csak az egyre csökkenő költségvetési forrásokban, de a drogpolitika kormányzati adminisztráción belüli helyzetében is megnyilvánult. Míg eleinte helyettes államtitkárság koordinálta a drogügyeket egy tucat tisztviselővel, később osztállyá fokozták le, majd az osztály is megszűnt, a munkatársak száma pedig fokozatosan csökkent.

Az NDI ebben a kedvezőtlen helyzetben is megpróbálta kihozni a maximumot a fogyatkozó forrásokból és politikai támogatásból. Nagyszabású előkészületek, szakmai egyeztetés után kidolgozták az új drogstratégia tervezetét, amelyről méltán állapíthatjuk meg, hogy Európa egyik legprogresszívebb, legszínvonalasabb stratégiai dokumentuma volt. Sajnos ez a drogstratégia már soha nem került végrehajtásra, elsodorta a kormányváltás.

Ha 2008 a lendület megtörésének éve volt, akkor 2010 a teljes leépülés időszakának nyitánya. Alig néhány hónappal a kormányváltás után megkezdődött a tisztogatás: eltávolították az NDI éléről annak igazgatóját és igazgatóhelyettesét, és a korábbi MDF-es képviselőt, Grezsa Ferenc mentálhigiénés szakembert nevezték ki igazgatónak. Bár Grezsa a 90-es évek óta nem a drogterületen dolgozott, ettől még lehetett volna belőle jó igazgató. Sajnos nem lett, inkább csak asszisztált az intézet leépítéséhez.

Az Intézetet Irodává fokozták le, az egykori csapatból és annak lelkesedéséből alig maradt meg valami, a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok iránymutatás nélkül sorvadoztak. A TÁMOP program keretében kidolgozott nagyszabású fejlesztési koncepciók, módszertani segédletek felhasználása nem történt meg. Az egykori dinamikus kutatási projektek szinte teljesen megszűntek, miközben a drogszcéna a dizájner drogok megjelenésének köszönhetően teljesen átalakult, megfelelő vizsgálatok híjján szinte semmit nem tudtunk a drogfogyasztási trendekről. A szakma és kormányzat közötti kapcsolat mélypontra süllyedt.  

Az iskolai drogprevenció hanyatlásnak indult, ennek egyrészt a pályázati források szűkülése, másrészt az oktatási rendszer kaotikus átalakítása volt az oka, harmadrészt pedig a megfelelő előkészítés nélkül bevezetett minőségbiztosítási rendszer. A korszerű, interaktív programok és az iskolai szociális munka helyét újra a 90-es évek elején divatos rendőrségi prevenció vette át. A dizájner drogok kihívására nem sikerült megfelelő válaszokat adni, az NDI által 10 millió forintból készített "Tisztán is lehet pörögni!" médiakampány inkább a vicc kategóriájába tartozott.

A nagy csinnadrattával bejelentett új nemzeti drogstratégia előkészítése 3 évig (!) húzódott. A szakmai egyeztetési folyamat során végül kiderült, hogy a szakma nagy része ragaszkodik a 2009-ben lefektetett alapelvekhez. A nemzeti drogellenes stratégia (2013-20) végső verziójába - a pletykák szerint legfelsőbb utasításra - végül belekerült az a teljesen irreális célkitűzés, hogy 2020-ra kábítószer-mentessé kell tenni Magyarországot. Ezzel nem is az volt a legnagyobb baj, hogy teljesen utópisztikus, hanem inkább az, hogy a kormányzati semmittevés szépségtapaszát képezte. Hiszen a drogstratégia elfogadását követő években nem fogadtak el cselekvési terveket, amelyek nélkül a stratégia papíron maradt, céljaiból semmi nem valósult meg, inkább visszafejlődést tapasztalhattunk. Megszűnt például Magyarország két legnagyobb tűcsere programja, miközben az intravénás szerhasználat és a nyomában járó hepatitis C fertőzések száma jelentősen megnőtt.  

Ezek a folyamatok persze nem az NDI-ben maradt kevés munkatárs hibájából történtek, ők próbáltak hasznos munkát végezni. 2015 tavaszán például fontos esemény volt a gyermek- és tinédzseraddiktológiai konferencia. A szakmai információs portál építésére, a KEF-ek felélesztésére azonban sem erőforrások, sem szakemberek nem álltak rendelkezésre.

A kormány 2015-ben úgy döntött, hogy az NDI-t áthelyezik a Nemzeti Rehabilitációs és Szocális Hivatal (NRSZH) alá. 2015 nyarán még mutatkozott némi halovány remény, hogy az NDI fejlesztésére vonatkozó kormányzati ígéretekből akár lehet is valami: Rétvári Bence államtitkár bejelentette, hogy még abban az évben 1 milliárd forintot fektetnek a drogprevencióba. Az EU-s maradványpénzre kapkodva kiírt pályázatot az NRSZH-ra szabták, "módszertani fejlesztésre", sokan tudni vélték, hogy az NDI-t fogják ebből a pénzből kistafírozni. A pályázatnak azonban végül nem volt nyertese, Rétvári egymilliárdja a reményekkel együtt elúszott. 2016 januárjában érkezett a hír, hogy az NDI megszűnik, feladatait az NRSZH veszi át. Hivatalos kormányzati tájékoztatás erről nem volt, így a hír a sajtó ingerküszöbét sem érte el.

Gyárfás Tamás, az úszószövetség elnöke a minap azt találta mondani, hogy ebben az országban "ha hibát látunk, akkor meg kell súgni a másik fülébe, nem kiállni a nyilvánosság elé." Ezt a mondatot akár az NDI sírjára is oda lehetne vésni. Sajnos nem csak a sportkörökben, de a szociális és egészségügyi ellátásban, sőt, a civil társadalomban is uralkodik az elképzelés, hogy a nyilvánosság csak árt, a problémákat szűk körben, csendben kell megbeszélni, amúgy diszkréten a hatalom fülébe súgni. Talán ha a szakma, és úgy általában a magyarországi civil társadalom képes lett volna a nyilvánosság erejét felhasználva összefogni, akkor ma nem itt tartanánk.  

Nem mondhatjuk, hogy az NDI megszűnése komoly érvágást jelent a hazai drogpolitika számára - hiszen az utóbbi években már szinte csak névleg létezett. Megszüntetésével mégis mintha egy korszak zárult volna le, a maga reményeivel és illúzióival. Egy hasonló kormányzati háttérintézménynek csak akkor lenne értelme, ha egy felelős kormány mögött állna, amely nem csak határozott szakpolitikai vízióval rendelkezik, de hajlandó komoly erőforrásokat is átcsoportosítani erre a területre. Jelenleg azonban a stratégiai tervezés helyett ötletszerű kapkodás és kommunikációs blöffök uralják a drogpolitikát. Ilyen körülmények között aztán jobb is, hogy lekapcsolták az NDI-t a lélegeztetőgépről.

Nyugodjon békében!      

Sárosi Péter