Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Németország egyáltalán nem mintaország, ha a szexmunka legális szabályozásáról van szó – de a megoldás nem a szigorításban rejlik, hanem az érintettek bevonásában.
VV Fanni rejtélyes eltűnése nem csak a bulvármédia újságíróinak képzeletét mozgatta meg, de a német szexmunkáról szóló hosszú és alapos cikk megírására késztette az Index újságíróját, Előd Fruzsinát. Azóta kiderült, hogy VV Fanni ügyének gyakorlatilag semmi köze nem volt a szexmunkához, és Fannit nem rabolták el német leánykereskedők – tehát a cikk felütése tévedés. Jelen írás azonban nem VV Fanni ügyéről szól, hanem a cikknek a német szabályozással kapcsolatos kijelentéseit tekinti át kritikus szemmel.
Előd Fruzsina érvelése alapvetően a következő feltevéseken alapszik: Németország 2002-ben legalizálta a prostitúciót, ez a kísérlet kudarcot vallott, mivel csak növelte az emberkereskedelmet és a nők kiszolgáltatottságát. A legális szexmunka álláspontja egy absztrakt liberális szabadságfelfogáson alapszi, ami nem veszi figyelmbe a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Ami a német modell kudarcát illeti, bizonyos szempontból egyetértünk: így és ebben a formában a német modell nem tekinthető sikersztorinak. Több dolgot viszont nem tudhatunk meg a cikkből. Először is azt, hogy a német szexpiac nagyjából olyan nagyvonalúsággal tekinthető csak legálisnak, mint a magyarországi. Másodszor, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a feketepiachoz kapcsolódó negatív jelenségek akár a 2002-es reform, akár a piac „liberalizációjának” a következményei lennének. Végül pedig azt sem, hogy az abolicionistákkal szembeállított legális szexmunka megközelítés hívei egyáltalán nem propagálják a német modellt, sőt, alapvető kritikákat fogalmaznak meg vele szemben.
1. Legális szexmunka Németországban?
Ami a 2002-es reformot illeti, nem az tette legálissá a szexmunkát Németországban. Korábban is az volt. A szexmunka Magyarországon is legális. Papíron az. Mégis, a szexmunkások többsége illegálisan dolgozik, mivel hiányoznak a legális munkavégzés alapvető jogi és technikai feltételei, és mivel a hatóságok minden eszközzel megpróbálják ellehetetleníteni a munkájukat. Ha az ország egészét nézzük, nincs ez sokkal másként Németországban sem. A szexmunka papíron legális, de a szexmunkásoknak legtöbbször olyan bürokratikus akadályokkal és hatósági represszióval kell szembenézniük, ami lehetetlenné teszi a legális munkavégzést.
A 2002-es törvény gyakorlatilag legális munkavállalói jogokkal próbálta felruházni a szexmunkásokat, és megszüntetni azokat a diszkriminatív gyakorlatokat, amelyek eredményeként a szexmunkások kiszorultak a szociális segélyekből. A reform azonban nem hozta el a remélt változást, mivel helyi szinten (Länder) a törvényt az ország nagy részén nem hajtják végre. Az ország lakosságának mintegy kétharmada él a városok azon 90 százalékában, ahol tilos utcai szexmunkát folytatni. Egyedül három olyan város van, ahol a hatóságok nem akadályozzák az utcai szexmunkát, köztük a főváros, Berlin. Számos városban a lakáson folytatott szexmunka is tilos. Münchenben például csupán a város területének 3%-ában lehet legálisan szexmunkát folytatni.
Azokban a városokban, ahol a szexmunka csak egy nagyon behatárolt területen lehetséges, a szexmunkások kiszolgáltatottabbak. És éppen a legmarginalizáltabb szexmunkásoknak, különösen a migránsoknak van a legkevesebb esélye arra, hogy átlépjék a legális szexmunkába vezető magas küszöböt. Nem részesülhettek a 2002-es reformok jóléti intézkedéseinek előnyeiből és nem fordulhatnak a hatósághoz védelemért. Sőt, őket éri a legtöbb hatósági diszkrimináció és erőszak. Márpedig a német szexmunkások kétharmada migráns. Az ő gyakran valóban rossz helyzetüket nem lehet azzal magyarázni, hogy Németországban legális a szexpiac – hiszen számukra valójában nem az. Mégis, paradox módon az ő sanyarú sorsukért azt a legális szexpiacot hibáztatják, amelynek ők soha nem válhattak részévé. A keresztényszocialisták és abolicionista feministák koalíciója által nemrég kilobbizott kötelező regisztráció rendszere ezen a helyzeten csak rontott és növelte a nők kiszolgáltatottságát.
2. Szexmunka és emberkereskedelem
Az emberkereskedelem áldozata per definitonem nem szexmunkás, és nem vonatkozik rá a szexmunkát szabályozó törvény sem. De vajon a szexmunka legalitása befolyásolja-e az emberkereskedelem alakulását? Erről a kérdésről Németországban is komoly viták folynak. Az ördög mindig a részletekben lakozik: ebben az esetben abban, hogy miként definiáljuk az emberkereskedelem áldozatát. Ha a bűnügyi statisztikákat nézzük, akkor a 90-as évek óta a prostitúciót célzó emberkereskedelemmel kapcsolatos ismertté vált bűncselekmények száma nem nőtt, hanem jelentősen csökkent Németországban: évi 1200-1500-ról évi 400-500-ra. Nem állítom, hogy ne maradna sok eset a hatóságok látókörén kívül. De ha ezeknek az eseteknek a száma jelentősen nőtt, nehezen magyarázható, miért nem mutatkozik sehol legalább a trend meg bizonyítható módon. A nagy médiafigyelmet kiváltó egyes ismertté vált esetekből nem lehet megalapozott következtetéseket levonni.
Azok a kutatók, akik az emberkereskedelem növekedéséről írnak, gyakran a feketén dolgozó migráns szexmunkásokat is az emberkereskedelem áldozatainak tekintik, akkor is, ha tudtukkal és beleegyezésükkel kerültek a német szexpiacra. Önmagában azonban nem tesz emberkereskedelem áldozatává senkit az, hogy a nyomor és kilátástalanság elől költözött el. Hiszen ennyi erővel szinte minden a nyomor elől menekülő migráns az emberkereskedelem áldozatának minősülne, a baby sittertől a paradicsomszedőig. Nem lehet egyenlőségjelet tenni aközé sem, hogy szexmunkásként valakit jogsérelem ér, vagy hogy emberkereskedelem áldozata. A kiszolgáltatott munkaerőpiaci helyzet, a társadalmi kirekesztettség és abúzus nem a szexmunka szükségszerű velejárója. Hogy a szexmunkásokra fokozottan érvényes, ahhoz nem a legalitás, hanem az illegalitás és a represszió járul hozzá jobban. És az is, ha azt a paternalista nézetet erősítjük, hogy minden esetben passzív áldozatokká válnak attól, hogy ezt a munkát választják (lásd pl. a dehumanizáló „prostituáltat használni” kifejezés).
Nem támasztható alá empirikusan az a feltételezés sem, miszerint a legális szexpiac normalizáló-keresletnövelő hatása miatt érkezik több migráns szexmunkás. A szexmunkások migrációjának sokkal több köze van mélyebb, strukturális tényezőkhöz – a globális egyenlőtlenségek növekedéséhez és a gazdasági válság munkaerőpiacra gyakorolt hatásaihoz – mint ahhoz, hogy a 2002-es reformok következtében nőtt volna a kereslet. Ráadásul aki a szexmunkások migrációjáért kizárólag a befogadó ország legális keresletét teszi felelőssé, nem számol azzal, hogy a migrációért a kiinduló ország kriminalizáló politikája éppen úgy felelős. A kelet-közép európai országokban, így Magyarországon is, a rendőrség szabályos háborút folytat a szexmunkások legkiszolgáltatottabb rétege ellen, akik gyakran éppen emiatt keresnek menedéket a külföldi bordélyokban. Itt aztán idegenként új típusú kiszolgáltatottsággal kell szembenézniük. Ebből a szempontból különösen furcsának tartom azt a megállapítást, hogy „ahol a szex árusítása legális, a rendőrség nem mehet oda egy prostituáltként dolgozó nőhöz, hogy azt firtassa, pontosan milyen kényszerek tartják az iparágban” – vajon ahol a szexmunka kriminalizálva van, ott a szexmunkások könnyebben kérhetnek segítséget a rendőrtől? Abszurdum. Annak, hogy migráns szexmunkásként nem kapnak védelmet a gyakran otthonról hozott abúzív párkapcsolatok, kizsákmányolás és erőszak ellen, az áldozatvédelem elégtelenségéhez és a migráció kriminalizálásához sokkal inkább van köze, mint a piac legalitásához. És a szexmunkások a kriminalizáló országokban a legkiszolgáltatottabbak, ahová kitoloncolják a migráns szexmunkásokat.
3. Szexmunkás mozgalom és a német modell
Tévedés azt hinni, hogy a szexmunkás szervezetek számára a német (vagy akár a holland) modell ideáis lenne, azt gyakran kritizálják. Ezeknek a szervezeteknek nem az a célja, hogy a piacot minél jobban „liberalizálják”. Nem a szexpiar lobbistái, nem a neoliberális projekt előmozdítói, hanem a szexipar munkavállalóinak a szakszervezetei. Márpedig a német típusú legalizációs modell egyáltalán nem a szexmunkások érdekeit veszi figyelembe (ebben egyetértek az abolicionistákkal). Bennük alapvetően egy megfegyelmezendő deviáns csoportot lát, amelytől a társadalmat és az államot kell védeni. Ezért bástyázzák körül a szexmunkát számos megbélyegző bürokratikus szabállyal, kötelezettséggel, hatósági vegzatúrával. A szexmunkások érdekérvényesítő szervezetei világszerte a dekriminalizációs és nem a legalizációs modellt hirdetik, és ebben támogatja őket az Amnesty International és az ENSZ AIDS-ügyi világszervezete (UNAIDS) is. A dekriminalizációs modellben (például Új-Zélandon) nincsenek diszkriminatív hatósági engedélyek és vizsgálatok, tilalmi és türelmi zónák, vagy egyéb olyan szabályok, amelyek a föld alá szorítanák a szexmunka jelentős részét. A szexmunkások törvényesen bérelhetnek lakást, akár egyedül vagy akár kollektívában, és nyugodtan rendőrt hivhatnak, ha a kliens nem tartja be a szabályokat.
Tévedés az is, hogy a szexmunkás szervezetek „az iparágon belül jobb helyzetű nők” érdekeit képviselik. Akár a német (HYDRA) vagy akár a magyar (SZEXE) szexmunkás szervezetnek számos marginalizált utcai szexmunkás tagja van. Aki valaha is részt vett már szexmunkás szervezetek találkozóján, az meggyőződhetett arról, mennyire hamis az a kép, miszerint itt egy maroknyi luxus escortot képviselő lobbicsoportról lenne szó a kényszerprostitúció tengerében. Mi éppen most veszünk részt egy olyan filmes projektben, amelyben 5 európai ország szexmunkásairól készítünk velük együtt filmet, mindegyikük marginalizált csoporthoz tartozik, szexmunkásként sok jogsérelem érte őket – de egyikük sem emberkereskedelem áldozata. Sajnos sokan a marginalizált nők védelmére hivatkozók közül éppen ezeknek az embereknek a hangját nem hajlandóak meghallani. Bár az emberkereskedelem áldozatai nem szexmunkások, ezért nem lehet számonkérni, hogy ők is részt vegyenek a szexmunkás szervezetekben, a szexmunkások megszervezésével, érdekérvényesítő képességének javításával ezek a szervezetek hozzájárulnak ahhoz is, hogy a kényszerítéses esetek a hatóságok látókörébe kerüljenek. A Global Alliance Against Traffic in Women nevű szervezet által nemrég folytatott kutatás szerint a szexmunkások jogaiért küzdő szervezetek kulcsszerepet játszanak az emberkereskedelem elleni küzdelemben, és aktívan támogatják azokat a szexmunkásokat, akik szeretnék elhagyni az ipart. A nők kiszolgáltatottsága ellen nem ellenük, hanem csak velük lehet harcolni.
Sárosi Péter
