Johaku no bi – az üres tér szépsége.
Az elképzelés arról, hogy az üresen hagyott terek, felületek szépséget rejtenek magukban, nagyon fontos szerepet tölt be a japán művészetben.
A japán tusfestők például úgy vélik, hogy a festményeiken az üresen hagyott felületek éppen olyan – ha nem fontosabb – szerepet töltenek be, mint a lefestett felületek. Ike no Taiga, a híres japán festőművész szerint „éppen azok az üres felületek azok a papíron, amiket nagyon nehéz megalkotni.” A japán elmét gyönyörködteti az üresség.
A nyugati elmét ezzel szemben eltölti az ürességtől való irtózás (görögül: kenofóbia, latinul: horror vacui).
Már Arisztotelész is azt tanította, hogy a természet is visszariad az ürességtől, ezért nem képzelhető el a térnek olyan szelete, amit ne töltene be legalábbi valamiféle éteri anyag. Ezt az elképzelést aztán a kora modern korban Toricelli és más természettudósok kísérleti alapon cáfolták: kiderült, hogy igenis létezik vákum. Mégis, az ürességtől való irtózás megmaradt. Megjelenik még a nyugati képzőművészetben is, ahol gyakran inkább túlburjánzó ornamentikus díszítőelemekkel fedtek be felületeket, hogy ne kelljen őket üresen hagyni.
Vajon hogy lehet, hogy az üresség ennyire más érzelmeket és asszociációkat vált ki Keleten és Nyugaton?
Mi Nyugaton azért irtózunk az ürességtől, mert az egész kultúránk a tevékenységre, a vállalkozásra, a Haladás eszméjére épül: az európai civilizáció haladása pedig nem más, mint az üres terek betöltése. Gondoljunk csak a térképekre, amelyeken a terra incognita – ismeretlen terület – jelzéssel ellátott fehér foltok évszázadokig arra ingerelték az európai felfedezőket és hódítókat, hogy betöltsék, kitöltsék, ellenőrizzék és birtokba vegyék azokat. A nyugati életformánk a tér és az idő folyamatos kitöltésének igyekezetére épül: arra, hogy minden teret beépítsünk, hogy a napjaink minél több percét kitöltsük valami tevékenységgel.
Ami üres: az a tétlenség, az a tespedés. Az a semmi, a nihil. Ott születik a gonosz. Rettegünk tőle. Valójában attól rettegünk, hogy egyedül maradunk önmagunkkal a csendben, és olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk.
Az üresség Keleten, a Tao és a Buddha követőinek útmutatásai nyomán, nem a pokol tornáca, inkább menedék – ahová az ember szívesen húzódik el a világ zaja elől.
Lao-ce szerint egy edény agyagból készül, de az üresség a közepén az, ami befogadja, amit tárolni akarunk benne. Építhetünk házat fából, de a házon belüli tér az, amiben otthon lehetünk és ami élhetővé teszi azt.
A Buddha azt tanította, hogy minden, ami keletkezik, az elmúlik, és semmi, ami keletkezik – még az emberi lények sem – tartalmaznak állandó és örökkévaló lényeget. Ilyen értelemben „üresek” tehát, nem olyan értelemben, hogy nem léteznek. És ilyen értelemben mi is „üresek” vagyunk, hiszen nem rendelkezünk egy olyan énnel, ami minden körülmények között megőrizné állandóságát.
Az ürességnek (szanszkritul: súnjata) ez a tudata a Buddha követője számára nem a megsemmisülés rettenetét hordozza, hanem megnyugvást okoz. Hiszen emlékeztet arra, hogy a szenvedés sem állandó. És hogy a dolgok szeparációjának illúzióját hordozó kozmikus kulisszák mögött valójában minden jelenség összefügg, minden kapcsolódik mindenhez. Nincs értelme tehát a saját szeparáltságunk tudatában terjeszkedni, növekedni és birtokolni.
A súnjata szó töve, a svi ige annyit jelent: felfúvódni. Bármekkorára fújjuk fel magunkat, valójában üresek maradunk. Bármekkorára is nő egy hullám, előbb-utóbb elenyészik: és csak az óceán marad. Bármekkorára fúvódik fel egy viharfelleg, előbb-utóbb elpárolog: és csak az ég marad. A hullámnak nincs oka ellenőrizni az óceánt, a felhőnek az eget – hiszen eleve abból keletkezett, annak része.
Ahogy Nágárdzsuna, a buddhista filozófus mondta: „A dolgok a létezésüket s természetüket kölcsönös egymásra utaltságukból nyerik és önmagukban semmik.” Ennek az ürességnek a felismerése nem vezet nihilizmushoz. Éppen ellenkezőleg: a teljesség, a megvilágosodás ígéretével terhes.
(notes to myself)
kép: Hasegawa TÅhaku