Nem az a feladat, hogy lássuk azt, amit még senki sem látott. Hanem az, hogy gondoljuk azt, amit még senki más nem gondolt arról, amit mindenki lát – írta a Nobel-díjas fizikus, Erwin Schrödinger.
Bár Schrödinger természettudós volt, ez a meglátás nagyon igaz az emberi társadalmakra is. Nap mint nap körülvesznek minket olyan visszásságok, ellentmondások és igazságtalanságok, amelyeket látunk ugyan, de nem gondolkodunk róluk. Mert egyszerűen megszoktuk őket.
Amikor valaki belép a villamosra, ahol büdös van, akkor szinte meglepődik: vajon hogy képesek elviselni ezt a szagot az emberek? Hogyan képesek ilyen szenvtelen arccal ücsörögni ebben a bűzben? Aztán kénytelen-kelletlen ő is beolvad az utazó közönségbe. Beleivódik a bűz az érzékeibe: egészen megszokottá, hétköznapivá válik. És egy-két megálló után, amikor már nem is gondolkodik róla, ő is unott, szenvtelen arccal néz fel az újonnan belépő, fintorgó utasra.
Így van ez egész társadalmakkal, egész országokkal is.
Az ember roppant alkalmazkodó-képes lény. Megszokja az embertelen kontrasztokat: a nyomorgókat és a dőzsölőket elválasztó vagyoni szakadékot. Megszokja az elképesztő, önpusztító pazarlást az egyik, az extrém nélkülözést a másik oldalon. Megszokja a hatalommal való önkényes visszaélést. Megszokja a fortélyos félelmet és az elhallgatást. Megszokja, hogy nap mint nap hülyének nézik, hogy gyűlöletet szító propagandát ömlesztenek rá. Hogy a tülekedő-eltaposás a normális és a kiállás az abnormális.
Beleivódik a sejtjeibe. És amikor végül van olyan, aki a nap mint nap látott „normális” valóságról ki meri mondani, hogy az beteg, torz és igazságtalan – akkor az elméje védekezni kezd. Sejt szinten. Kinek gúnnyal. Kinek kételkedéssel. Kinek apátiával. Kinek szarkazmussal. Kinek gyűlölettel.