„Minden mogorva ábrázat gyanús,” jelentette ki Michel de Montaigne, a 16. századi életvidám bölcselő.
Egy olyan korban, amikor mindenki borzasztóan komolyan vette saját magát, ő kigúnyolta ezt a fontoskodást. A Szent Bertalan Éj századában, amikor a vallási és törzsi gyűlölködés nevében halomra gyilkolták egymást az emberek: ő otthagyta a hivatalát és a szelíd szemlélődő, mértékletes életet választotta.
Távol a Hatalom és Tekintély előtt hajbókolóktól. A hírnevet és vagyont hajszoló törtetőktől és a könyöklőktől. Távol a szabályokat dogmatikusan tisztelő erkölcs-csőszöktől és az élvezeteket nyakló nélkül habzsolóktól. Nem az embereket utálta meg, nem tőlük akart megszabadulni – csupán a szokások robotpilótáját bekapcsoló és vakon követő emberek balgaságától.
„Aki megszabadult a szokás borzasztó előítéletétől, rájön, hogy rengeteg kétségtelenné kövült szabálynak nincs egyéb létjoga, mint a megszokás galambősz szakálla és ráncos ábrázata,” írja. „Ha azonban letépi ezt az arcát, s visszavezeti a dolgokat az igazság és az értelem forrásához, úgy érzi, hogy ítélkezése tótágast áll ugyan, s mégis szilárdabban megvetette lábát a földön.”
Montaigne számára a legnagyobb bűn: a kegyetlenség. Aminek szentesítésére mindig akad valami magasztos cél vagy örök törvény.
A bölcsesség legnyilvánvalóbb jele pedig: a derű. Ami nem engedi, hogy az ember saját sértettségének és hiúságának a levében fortyogjon és túl komolyan vegye a világot – és benne saját magát.
Ha engem kérdeztek, a világnak ma is több derűs, komolytalan szemlélődésre – és kevesebb komoly, kegyetlen fontoskodásra lenne szüksége.
Adnak valami az írásaim a Drogriporteren? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj valamit – támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Jabid Arsalan
