A történelem során a függőséget az emberi jellem és értelem torzulásával – az erkölcstelenséggel, a balgasággal és a bűnnel – hozták összefüggésbe. Hiszen évezredeken keresztül az ember elsősorban vallási szemüveggel nézte a valóságot, és a zsidó-keresztény kultúrában az érzéki gyönyörökben való tobzódás bűnnek számít. Egészen a felvilágosodás koráig kellett várni arra, hogy az emberek elkezdjék keresni a függőség jellemtorzuláson kívüli, esetleges biológiai, pszichológiai stb. okait.
Az egyik első tudós, aki a függőséget – pontosabban az alkoholizmust – betegségként határozta meg, Carl von Brühl-Cramer német orvos volt, aki a 19. század elején praktizált Oroszországban. Mint minden háború, a napóleoni háború is nagy hatással volt az alkoholfogyasztásra: különösen a tömény, égetett szeszek fogyasztása öltött járványszerű méreteket. A derék orvos bőven találkozhatott példákkal a mértéktelen szeszfogyasztás egészségügyi ártalmaira.
1819-es munkájában bevezette a Trunksucht (iszákosság) fogalmát, amit később dipszomániaként is fordítottak más nyelvekre. Brühl-Cramer szerint az iszákosság hasonló lefolyású és hasonlóan írható le, mint más betegségek, és elsősorban nem a moralitás hiánya az oka. Ez a korban forradalmi újításnak számított: meg is kapta a magáét. A könyvét más orvosok kemény kritikában részesítették és azzal vádolták meg, hogy fel akarja menteni a iszákosokat az erkölcsi felelősség alól.
Brühl-Cramer, jóval megelőzve a magyar származású amerikai addiktológus, Jellinek alkoholizmus-elméletét, a dipszománia különböző fajtáit is megkülönböztette. Így a folyamatos, az időszakos, a megszakításos, a periodikus és a vegyes iszákosságot.
Ami a gyógymódot illeti, abban Brühl-Cramer, osztva a korban gyakori vulgármaterialista szemléletet, bizony meglehetős tévúton járt. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az iszákosság mint betegség kizárólag testi, fiziológiai okokra vezethető vissza, és ugyanúgy pusztán gyógyszeres kezeléssel gyógyítható. Az általa javasolt „méregtelenítő” kúráról ma már tudjuk, hogy nyilvánvalóan hatástalan volt.
Sajnos mind a mai napig vannak sarlatánok, akik a függőségre különféle méregtelenítő kúrákat, vitamin- és szauna „terápiát”, írnak fel. De a szakemberek körében már konszenzus van arról, hogy a függőség bio-pszicho-szociális (egyesek még hozzáteszik a spirituálist) zavar. Tehát egyszerre a test, a lélek, a társadalom és a szellem működési zavara. Komplexek az okai, a lefolyása és nem „kezelhető” egyoldalúan, csak a test szintjén.
Minden tévedése ellenére Brühl-Cramer – akárcsak Benjamin Rush, aki nagyjából ugyanebben az időszakban Amerikában írt könyvet a függőségről – hatalmas lépést tettek a függőség jobb megértésének irányába. Áthelyezték a vizsgálódás fókuszát a puszta moralizálásról a függőség kialakulásának, lefolyásának és terápiájának tudományos vizsgálatára. Ezáltal megnyitották az utat a függőség kutatása – az addiktológia – előtt.
Tetszenek az írásaim a Drogriporteren? Adnak valamit? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj – támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: James Ensor, Iszákosok
