Én vagyok a Hell jegeskávé Andi kezében.
Hetyke, betyáros magyar virtussal sziporkázom az itáliai napfényben. A 62 méteres új luxusjacht fedélzetén, amit az orosz oligarchától béreltek. Magyar adóból. Mert megérdemlik. És megérdemelnek engem is.
Andi persze megengedhetné magának a legdrágább koktélokat is. A személyzet egyetlen szavára rittyentene neki bármilyen kávékölteményt. De mi is illene jobban egy ilyen kifinomult ízlésű magyar asszonysághoz, mint én, egy pár száz forintos energiaital?
Előttem valahol ott van Capri szigete és a Villa Jovis, Tiberius császár egykori rezidenciája. Nem mintha a gazdáimat egy picit is meghatná ez.
Kultúra? Történelem? Az kit érdekel! Az nem jár a pénzhez. A lényeg, hogy két medence van ezen a hajón. Kettő vazze! Ilyen jachtja a római császároknak sem volt!
Tele vagyok koffeinnel, tele energiával. Alig várom, hogy szétáradjam Andi testében.
A fedélzetről egy szerény magyar gázszerelői bariton csendül fel: „Andi, hagyjál nekem is a kávéből.”
Andi sóhajt.
Ahogy itt ülök Andi kezében, több vagyok én, mint energiaital. Én vagyok ennek az egész új nerisztokráciának a szimbóluma.
A felkapaszkodottaké. A gyökérteleneké. A mohóké.
Egy életmódot képviselek. A magyar csodát: ahol gázszerelőből lehet milliárdos valaki. Nem kell hozzá műveltség, tudás, tehetség, kreativitás, nyitottság. Elég jókor lenni jó helyen, vagy jó ember alatt… ööö… mellett.
Legyetek bátorak!
Ne féljetek nyalizni, törtetni, könyökölni, helyezkedni, ájtatoskodni, besúgni, lelket eladni. És egyszer, talán egyszer, nektek is csurran-cseppen majd valami.
Na persze ilyen jacht nem, te hülye proli. Te csak fizesd tovább az adót! De talán egy ilyen dobozos energiaitalt legalább elkortyolgathatsz. És ha közben behunyod a szemed, álmodozhatsz róla, hogy eljutsz a Balatonra.