Éppen most olvasom, hogy Lázár úr minisztériuma komolyan tárgyalja az alkohollobi azon javaslatát, miszerint enyhíteni kell az ittas vezetéssel kapcsolatos jogszabályokat.
Tudjátok egy értelmes országban persze lehetne akár értelmes társadalmi vitát folytatni hasonló témákban. Ami itt idegőrlően bosszantó, az a képmutatás és kettős mérce, ami ebben megnyilvánul.
Ha egy civil aktivista Magyarországon egyáltalán felveti azt, hogy nem igazságos két év börtönnel fenyegetni azt, aki egyetlen spanglit elszív, senki mást nem zavarva ezzel – arra rásütik, hogy „drogliberalizátor” és „felelőtlen emberkísérletre” készül. Hiába hivatkozik tudományra, ENSZ-re, nemzetközi jó gyakorlatokra, tudományos bizonyítékokra – még csak szóba sem állnak vele, lesöprik az asztalról.
Bezzeg ha az alkohol-lobbi böffent egyet, akkor a minisztérium máris haptákban áll. Hirtelen a minisztériumot elkezdik érdekelni a „nemzetközi jó gyakorlatok”, amik a drogpolitika esetében teljesen hidegen hagyják. Varázslatos módon a diskurzus tárgyilagos és higgadt, ami a demagógiától torzított drogpolitikai vitákból teljesen hiányzik.
Azon senki sem háborodik fel, hogy Magyarország még mindig a világelsők közé tartozik, ha az alkoholfogyasztás társadalmi és közegészségügyi ártalmairól van szó. Hogy 400 ezer gyermek él alkoholista szülőkkel, és az érintett családok alig kapnak bármilyen szakszerű, korszerű támogatást. Hogy nincsen nemzeti alkoholstratégia, nincsen ellátórendszer. Mindez nem üti át az ingerküszöböt.
Viszont azon már felháborodnak a derék NERisztokraták, hogy amennyiben egy luxusborházban kortyolgatták a már szinte teljesen NER-tulajdonban lévő boritalt, ne ülhessenek be a több tízmilliós verdájukba, és ne csapathassanak az országúton büntetlenül. Ez aztán tényleg nemzeti sorskérdés.
Hát ezért tart it ez az ország.