Múlt héten egy külföldi konferencián járva találkoztam egy kedves izlandi ismerősömmel, Svala-val, aki pszichológus és egy ottani ártalomcsökkentő programot vezet. Főleg utcán élő, hajléktalan szerhasználóknak nyújtanak pragmatikus, humánus támogatást, hogy rendbetegyék az életüket. Jól elbeszélgettünk, sokat mesélt az ottani helyzetről, ami tök érdekes volt: hiszen a médiából a skandináv társadalmak árnyoldalairól keveset lehet hallani.
A sajtóban időről-időre felbukkannak cikkek az ún. izlandi modellel kapcsolatba. Ezek szerint Izlandon sikerült „megoldani” a drogproblémát. Mégpedig úgy, hogy szigorúan korlátozták a 16 éven aluli gyerekek kijárását este, és egyben különféle ingyenes sport- és rekreációs tevékenységeket szerveztek nekik, hogy legyen alternatíva. Ennek hatására aztán meredeken csökkent a droghasználat.
„Akkor hogy is van ez az izlandi modell,” kérdeztem tőle. „Mi van azzal, hogy Izlandon már alig cuccoznak a fiatalok?” Mint megtudtam, a helyzet egyáltalán nem olyan rózsás, mint a médiacikkekből gondolhatnánk. Egyrészt tényleg sikerült csökkenteni a szerhasználatot, ugyanakkor a fiataloknak az a kisebbsége, aki alkoholizál vagy más szereket használ, nagyon könnyen átcsúszik a problémás használatba. És az a szociális háló, ami alkalmas arra, hogy a viszonylag rendben lévő fiatalokat távol tartsa a szerhasználattól – csődöt mond akkor, amikor a valamilyen szempontból a sorból kilógó fiatalokról van szó. Amikor az ő életüket kell rendbetenni.
Azt írtam, „rendbetenni az életüket” – ami feltételezi, hogy valamikor rendben volt. Ami sajnos a legtöbb esetben nem így van. Azok a fiatalok, akikkel az utcán találkoznak, a legtöbbször eleve olyan családokban nőttek fel, ahol semmi sem volt rendben. Ahol a szülők elhanyagolták, bántották őket. Vagy esetleg egymást bántották vagy saját magukat pusztították, alkohollal vagy mással. A gyereknek pedig korán családfenntartóvá kellett válnia. Esetleg látszólag idilli családi életet éltek, de valójában érzelmileg sivár vagy lelkileg terrorizáló légkörben éltek.
És ez itt a probléma a szép, idilli rendszerekkel, amiket fotelben ülve kitalálnak jószándékú, társadalomjobbító politikusok arra, hogy „drogmentessé” tegyék a fiatalságot. Még az olyan egyébként jól működő, gazdag társadalmakban is, mint az izlandi, vannak olyan emberek, akik a társadalom margójára sodródnak. Traumatizálódnak. Családok, amelyek megindulnak a lejtőn, és táptalajt nyújtanak ahhoz, hogy az onnan kikerülő fiatalok függőségek torz megküzdési stratégiáihoz forduljanak a feldolgozatlan szenvedés miatt.
Hiszen ahogy Tolsztoj is írta, a boldog családok egyféleképpen boldogok – de a boldogtalan családok mind a maguk módján boldogtalanok. És a legtöbbször még kibogozni is nehéz, hogy a több generációra visszavezethető, a családot keresztbe-kasul átszövő nyavalyák hol is erednek. Amikor az egész rendszert a drogmentesség ideálja köré építjük fel, amikor a fő cél a drogellenesség – akkor azok, akik ennek az ideálnak nem tudnak megfelelni, a társadalom perifériájára sodródnak.
Ez nem azt jelenti, hogy akkor le kell mondani ezekről az emberekről. Éppen ellenkezőleg. Gyakran akkor tudjuk nekik a legtöbbet segíteni, ha elfogadjuk, hogy nem mindenki képes vagy akar szermentes lenni. Ha megértjük, hogy a problémát nem feltétlenül a szerek jelentik, hanem a fájdalom, amit eltakarnak. Ha megtanulunk pragmatikus, együttérző módon viszonyulni az érintettekhez, támogatva őket abban, hogy a maguk útján, tempójában épüljenek fel. Amihez gyakran rengeteg minden hiányzik: otthon, egzisztencia, emberi kapcsolatok.
