Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy korunk embere nem képes méltósággal öregedni. Nem csoda. Az egész fogyasztói kultúra az ifjúság – a fiatal testek – kultuszában ég. A hírességek, celebek, filmszínészek úgy akarnak kinézni 60 évesen, mint 25 évesen. Agyonplasztikázott arcok, mesterségesen felpumpált ajkak. Természetellenes diétákkal tinédzser-karcsúra fogyasztott testek. Már akinek van rá pénze ugye.
Belőlem ez nem vált ki heveny utálatot, mint sok emberből, inkább szánalmat. Ez a görcsös ragaszkodás az élethez, az elmúlástól való rettegés – annyira emberi. Ott van mögötte a szorongás, hogy vajon kellek-e még „öregen”, vajon szerethető vagyok-e még ráncosan. Különösen a nőkön van nagy nyomás, akiknél a testtel kapcsolatos elvárások mindig is nagyobbak, életszerűtlenebbek voltak. Nagyon sok emberben – sokunkban – ott van a szorongás még akkor is, ha egyébként nem plasztikáztatja ki magát.
Az emberek egyre tovább akarnak fiatalok lenni. Olyan scifi utópiákat álmodunk, ahol az idős emberek egyszerűen csak lecserélhetik a testüket egy fiatalabbra, és élhetik tovább a huszonévesek életét. A testet is eldobhatóvá tennénk, mint egy kólásdobozt. A testkultusz mellett ott van annak ellenpólusa is: amikor valaki teljesen elhagyja magát, és szinte már abúzálja a saját testét, borzasztó egészségtelen, inaktív életmódot folytatva. A kettőnek közös a gyökere: a saját testünkkel való viszony kiegyensúlyozatlansága.
Nem egyes embereket kellene kipécézni és megszégyeníteni emiatt. De a toxikus kultúrával (copyright Máté Gábor) van a probléma. Milyen ironikus, hogy egy öregedő társadalomban élünk – és mégis, egyre kevésbé tudunk mit kezdeni a korosodással. A halálról nem is beszélve: hiszen ha nem tudunk méltósággal élni, akkor nem tudunk méltósággal meghalni, méltósággal elmúlni sem. Legszívesebben elhessegetnénk az egészet, száműznénk a gondolatot is.
Van egy buddhista meditáció (Maranaszati, haláléberség), amikor elképzeljük a saját testünk pusztulását: ahogyan meghal, szétbomlik és elporlad. Ez a nyugati ember számára egészen visszataszítónak tűnik. Pedig, még ha paradoxnak is tűnik, az ember jóval tartalmasabban tudja élni az életét, ha elfogadja és jelentést ad a halálának. Van még ebben hová fejlődnünk.