Sokan mondják: nincs időm az önmegismerésre, nincs időm a spirituális utazásra. Munkám van, gyerekem van. Majd ha több szabad időm, több nyugalmam lesz.
És ugyanők többnyire úgy képzelik el a spirituális utat, hogy egy távoli hegyen vagy erdőben egy kolostorban kell ülni naphosszat, teljes nyugalomban és zavartalanságban. Kiküszöbölve minden zajt, minden határidőt, minden bosszantó embert és ingert.
Pedig számomra a leginspirálóbb emberek nem azok, akik azzal kérkednek, hogy tökéletesen kiiktatták a zavaró ingereket az életükből. Poszolgatják magukról a képeket, ahogy lótuszülésben meditálnak valami trópusi tengerparton. Hanem azok, akik a kényelmetlen helyzetekben is képesek megtalálni a belső békét. A kis szünetekben is megtalálják a csendet.
Hétköznapi hősök, akik gyakran egyáltalán nem felelnek meg a „spirituális emberről” kialakított külsőséges (és valljuk be, többnyire patriarchális) sztereotípiáknak.
Mindig tisztelettel meghajolok az anyuka előtt, aki két hisztis kisgyerekkel, babakocsival egyensúlyoz a tömegközlekedésben, bevásárlószatyorral a vállán – és mégis képes, még ha nem is mindig angyali türelemmel, de szeretettel és gyengédséggel, nem erőszakkal reagálni a gyerek hisztijére.
Na ezt nevezem én Zennek.