Egyik kedvenc regényem Faludy György Pokolbéli víg napjaim című írása – azok közé a könyvek közé tartozik, amiket időről-időre újra elolvasok. A regény 1938-ban kezdődik, amikor a költő és radikális demokrata barátai úgy döntenek, hogy ideje lelépni Horthy Magyarországáról. A kivándorlás mellett szóló egyik legnyomósabb érvet az szolgáltatta, amikor látta, hogy Hitler Bécsbe való bevonulásának másnapján az Andrássy úton hosszú sorokban várakoznak az ország vezető értelmiségiei, hogy belépjenek a Nyilas Pártba. „Nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük,” jegyzi meg a költő.
Faludy, aki élete egyik legnagyobb sikerének tekintette, hogy egy Csilléry András nevű, fogorvosból lett nyilas politikus szívrohamot kapott, amikor az ellene írt versét elolvasta – egy törpe kisebbségbe került. Nem csak zsidó származása miatt, amiről egyébként önéletrajzi írásaiban szinte mindig diszkréten hallgat. Hanem azért is, mert ő egyébként is képtelen volt arra a mutatványra, amihez a magyar értelmiség színe-virága remekül értett: beállni a sorba és átöltözni.
„Ez Magyarország! Átöltözünk, mindig csak átöltözünk,” fejtette ki Gálffy Eduárd (Darvas Iván) a Tizedes meg a többiekben.
Ennél már csak ahhoz értünk jobban, hogy panaszkodjunk. Ius murmurandi, a morgáshoz való jog. Persze soha nem nyíltan, leginkább csak akkor, amikor azt hisszük, hogy nem lehet következménye. És akkor is leginkább csak a saját egyéni helyzetünket panaszoljuk fel. Eszünk ágában sincsen szolidaritást vállalni másokkal. A rendszert csak a háttérben merjük szidni, ha ki kellene állni, akkor sunnyogunk. Néha kárörvendően. Dögöljön csak meg a szomszéd tehene!
Azok az emberek, akik, ahogyan Thoroeau is mondja, jobban ügyelnek arra, hogy a lelkiismeretük tiszta maradjon, mintsem hogy divatos és drága ruhákban járjanak – akik veszélyes és felforgató eszmék nevében kérdőjelezik meg a fennálló viszonyokat, előbb-utóbb emigrációban találják magukat. Vagy belső emigrációban: elszigeteltségben és kirekesztettségben. Vagy pedig külső emigrációban, rákényszerülve, hogy otthagyják az otthonukat és idegen földön, a nulláról kezdjék újra az életüket. Akárcsak Faludy és más kiváló költő, író és tudóstársai, akik kulimunkákból nyomorogtak Párizsban a 30-as évek végén.
Ez jár az eszemben, amikor Szász Jánosról, a neves és kitűnő rendezőről olvasok. Aki überezéssel kezdte újra az életét Amerikában, miután úgy érezte, Magyarországon már nem élhet emberhez méltóan. Az, hogy egy ilyen koponyának és tehetségnek übereznie kell Nyugaton – attól még akkor is elfog a szekunder szégyen, ha nekem személy szerint nincs benne közvetlen felelősségem. Közvetett felelősségem persze van, mint mindenki másnak: még ha ez a felelősség nem is egyenlő. Én sose tettem lakatot a számra: de vajon eleget tettem? Eleget tettünk, hogy Magyarország ne fulladjon bele ismét abba a házmester-országos árvalányhajas fröccsentett-giccses mocsárba, amibe már oly sokszor történelme során? Hogy ne álljon már megint oda teljes mellszélességgel a legrosszabb oldalra, az éppen aktuális legundorítóbb diktátor talpnyalóinak sorába?
Faludy írta, hogy az emigrációtól sokáig az tartotta vissza, hogy tettét nehogy menekülésként értelmezzék. Az optikája akkor is az volt a dolognak, hogy aki a rendszert kritizálja – az hazaáruló. A saját hazája ellen, az idegenek mellett küzd. És mégis, akinek a hazaszeretet mellé jutott némi ész és bölcsesség is, akár konzervatív, akár liberális, akár baloldali volt – hamar rájött, hogy az ország és népe legjobban felfogott érdeke – a vereség. A kudarc. Legalábbis ami a fennálló rendszert és annak urait illeti. És vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a legbecsületesebb, legpatriótább pozíció: a belső vagy a külső emigráció.
„Megmérgezték a kutat, és én nem akarok inni belőle. Nagyon sajnálom, akinek továbbra is inni kell belőle,” mondja Szász János. Igaza van. „Nem azért jöttünk ki, hogy dühösek legyünk, hogy köpködjünk. Béke van a lelkünkben, és mindig magyarok maradunk.”



