„Ahogy Helen Huntington rácsapta a hálószoba-ajtót a férjére, az visszhangzott az egész viktoriánus Angliában,” írta May Sinclair írónő 1913-ban. Anne Brontë Wildfell asszonya című regényére utalt, amit a világ egyik első feminista regényeként tartanak számon. Helen Huntington, a regény főhőse, nem csak rácsapja az ajtót az alkoholista és abuzív férjére. De fogja a gyereket és bejelenti, hogy nem hajlandó így tovább házasságban élni vele.
Hogy miért visszhangzott ez az ajtócsapás a viktoriánus Angliában?
Azért, mert a korban már az is hallatlannak számított, hogy valaki egyáltalán írjon arról, hogy egy nő otthagyhatja a „hites urát”. Nemhogy meg is tegye: amit a törvény büntetett. A nők egészen 1870-ig még csak nem is birtokolhattak semmit. Gyakorlatilag a férjük tulajdontárgyának számítottak. A nőnek tűrnie kellett az erőszakot. A férj alkoholizmusa egészen addig elfogadottnak számított, amíg a külvilág felé eleget tett a „művelt” társasági élet által megkövetelt külsőségeknek.
A Brontë-nővérek neve ismerősen cseng a magyar olvasóknak is: azonban nem pont a legifjabb lány, Anne miatt. Nővérei, a Jane Eyre-t író Charlotte, és az Üvöltő szeleket író Emily jóval nagyobb hírnévre tettek szert. Már az ő, független női karakterek szenvedéseit ábrázoló regényeik is kiverték a biztosítékot a kor „jólnevelt” olvasóiban. Mégis, sokkal jobban megfeleltek a kor elvárásainak. Romantikus, gótikus szerelmi történeteik, és az azokból készült kosztümös filmek, még ma is fiatal nők generációinak szívét dobogtatják meg.
A kishúg, Anne regényei azonban csalódással töltik el azt, aki romantikus borzongásra vágyna. Az ő írásából a való élet köszön vissza. A romantikus szerelemtől hamarosan eljutunk a bántalmazás szürke hétköznapjainak csúf, kiábrándító banalitásához. A testi és lelki abúzus kifinomult technikáihoz. Az áldozat mentegető és önbecsapó illúzióihoz („majd én megváltoztatom”).
A kritikusok szétszedték Anne regényét. És miután Anne fiatalon, 29 évesen meghalt tuberkolózisban, nővére is fiókba tette és nem volt hajlandó kiadatni többé. És mégis, annak ellenére, hogy a kritikusok felhívták a társadalmat, hogy tartsák távol ezt a könyvet a „hölgy olvasóktól” – vagy éppen emiatt – nagy népszerűségre tett szert. Hiszen amiről szól, abban nagyon sok nő ismert rá a saját életére. És azt az üzenetet küldte nekik, hogy van kiút a bántalmazó házasságból.
Anne szenvedélyesen védelmébe vette a regényét:
„Fenntartom a véleményem, hogy amikor a bűnökkel és bűnös karakterekkel foglalkozunk, akkor jobb, ha olyannak ábrázoljuk őket, amilyenek a valóságban, és nem úgy, mint ahogy szeretnénk őket látni,” írta. „A rossz dolgot a lehető legkevésbé sértő módon ábrázolni kétségtelenül a legelfogadottabb módszer egy író számára; de vajon tényleg ez a legőszintébb, vagy inkább csak a legbiztonságosabb? Mutassuk meg az élet csapdáit és kelepcéit a fiatal és gondtalan utazónak, vagy inkább takarjuk el azokat ágakkal és virágokkal? Ó, kedves olvasó! Ha kevesebb lenne a tényeknek eme kifinomult elleplezéséből – a ‘béke, béke’ suttogásából ott, ahol nincs béke, akkor kevesebb bűn és nyomorúság lenne osztályrésze a mindkét nemhez tartozó fiataloknak, akik ma a tapasztalatból kénytelenek kifacsarni a keserű tudást.”
Milyen igaz. Még ma is túl gyakran festenek egy idilli, rózsaszín képet a házasságról és a családról – és ebben a képben visszaköszönnek azok a patriarchális sémák, amik évszázadok óta keserítik meg mindkét nem életét. Túl gyakran kendőzzük el az erőszakot és a bántalmazást, ami a rózsaszín felszín mögött van, a családi béke, a gondoskodó és szelíd „nőiesség” jelszavával. Túl gyakran tabuként kezeljük az alkoholizmust, vagy legfeljebb cinkos kacsintással: „Jó ember a Józsi, csak hát ugye amikor iszik…”
Idilli képet festünk a múltról is – mintha régen minden jobb lett volna. És közben észre sem vesszük, hogy valójában mennyi minden ment a kukába, aminek tényleg ott a helye. Ami megkeserítette az emberek – és főleg a nők – életét. Mert ma már adott, készen kapott az, amiért öntudatos nők, és az őket támogató férfiak, generációi küzdöttek évszázadokon keresztül. Nem látjuk, milyen sokat elértünk, ami most újra veszélybe került.
