Epikurosz, az ókori görög filozófus, akiről már többször is írtam ezen az oldalon, azt tanította, hogy az életben kerülni kell a szélsőségeket. Ahhoz, hogy elérd az örömteli (eudaimónia) és zavartalan (ataraxia) életet, egyrészt ki kell elégítened az alapvető testi és lelki szükségleteidet. Legyen fedél a fejed felett, legyen mit enned-innod, és ne légy magányos.
Másrészt viszont el kell kerülnöd azt is, hogy túl nagy feneket keríts az anyagi körülményeid javításának. A boldogsághoz elég az, ha megszabadulsz az ínségtől, a nyomortól, ha nem szenvedsz szükséget – viszont a fényűzéstől, a luxustól, a hírnévtől soha nem leszel boldogabb. (Ez egyébként párhuzamba állítható egy indiai bölcs, a Buddha tanításaival a középső útról).
Ebben az a szép, hogy a modern társadalomtudományi-pszichológiai kutatások tökéletesen igazolják.
Elég megnézni az anyagi helyzet és a boldogság kapcsolatát vizsgáló kutatásokat. Amelyekből az derül ki, hogy a fejlett társadalmakban általában nagy különbség van a létminimum alatt, deprivációban, nyomorban élő emberek és a tisztes középosztálybeli jövedelemmel rendelkező emberek élettel való elégedettsége között. Ugyanakkor ha összehasonlítod a középosztálybeli és a felsőbb osztályhoz tartozó, luxuséletmódot folytató emberek élettel való elégedettségét, boldogságát – akkor nem találsz számottevő különbséget.
Túl egyszerű és félrevezető tehát azt állítani önmagában, hogy „a pénz nem boldogít”. Azt el lehet mondani, hogy egy bizonyos szint alatt – a Maslow-féle szükségletek piramisának alapzatáig – bizony a boldoguláshoz szükségünk van (több) pénzre. Csak azért, hogy ne szenvedjünk hiányt: ne éhezzünk, fázzunk, ne éljünk folyamatos egzisztenciális bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban. Viszont amikor ezeket a szükségleteinket már sikeresen kielégítettük, akkor a több pénz egyáltalán nem fog szükségszerűen boldogabbá tenni bennünket.
Hogy lefordítsam kicsit egyszerűbb nyelvre: hiába habzsolja a luxust és a hatalmat a NER-döbrögi, hiába hajszolja a sikert és elismerést a valóságshow sztárja – nem lesznek boldogabbak a tisztes, mértékletes jóllétben élő polgárnál. Sőt.
Epikurosz szerint kétféleképpen érhetünk el örömet: vagy azzal, hogy valamit teszünk, tevékenykedünk, megszerzünk, elérünk (kinetikus öröm). Vagy pedig azzal, ha megszüntetjük a szenvedés forrását (katasztematikus öröm). Ez utóbbi örömet tartotta tartósabbnak és magasabb rendűnek (ebben megint érdekes párhuzamokat lehet találni a buddhista filozófiával).
A filozófus szerint a mentális elégedettség (szellemi jóllét, öröm) magasabb rendű, mint a fizikai elégedettség (jóllakottság, szexuális kielégülés, betépettség stb.) És mind közül a legmagasabb rendű öröm az, amit az ember szociális lényként tud átélni: a barátok között, közösségben. Ami szintén igazolást nyert például a Waldinger-féle boldogság-kutatás által, ami szerint a tartós, elmélyült emberi kapcsolatok messze nagyobb szerepet játszanak a mentális jóllétben, mint szinte bármi más.
Azzal okozzuk a legnagyobb örömet magunknak, hogy másoknak is örömet okozunk. Hogy másokkal kölcsönösen jófejek vagyunk. A jelenlétünkkel, a gondoskásunkkal, a figyelmünkkel. Ha ezekben dúskálsz, ha ezekből eleget tudsz adni – boldog ember vagy. Míg sok filozófus az örömteli és az erényes életet szétválasztotta – Epikurosz szerint a kettő egy és ugyanaz.
„Lehetetlen örömteli életet élni anélkül, hogy egyben bölcsen, erényesen és igazságosan élnél. És lehetetlen bölcsen, erényesen és igazságosan élni anélkül, hogy élveznéd az életet.”
Emésztgessük, ízlelgessük ezt a bölcsességet!