Az emberi életet sokan sokféle szakaszra osztják. Ezek a felosztások nem zárják ki, inkább kiegészítik egymást. Én egyre inkább úgy látom, hogy az ember szellemi fejlődése szempontjából az élet alapvetően három szakaszból áll. Nem feltétlenül felelnek meg ezek az életkor szakaszainak. Van, aki egész életére beragad az elsőbe, vagy belefagy a másodikba. Van, aki bejárja mindhármat.
Az első szakaszban kiszolgáltatottan jövünk a világra. Totális függőségben azoktól, akiknek a gondjára vagyunk bízva. Tőlük várjuk el, hogy mindent, ami kényelmetlen, távol tartsanak tőlünk. És ami kellemes, azt megszerezzenek nekünk. Az elutasítástól való félelem ebben a szakaszban egzisztenciális horror: ha elutasítják a szülei, az a gyereknek a létezése megszűnését jelenti. Ha rossz történik vele, azt a gyerek egyben mindig úgy fogja fel, hogy ő a rossz, ő a hibás.
A második szakaszban megszilárdítjuk saját egyéniségünk határait – és korlátait. Arra törekszünk, hogy mi magunk, önállóan kerüljük a fájdalmat, és keressük az örömet. Kialakítjuk a fájdalom időleges elviselésének, és az öröm késleltetésének képességét. Ezen képességünk az első szakaszban szerzett sérüléseink függvényeként alakul. Nyakig benne vagyunk a Valaki Projektben (copyright: Ram Dass): Valakivé akarunk válni, hogy szeressenek, tiszteljenek, féljenek. Ragaszkodunk, birtoklunk, kontrollálunk. Kapcsolatokat létesítünk, és arra vagyunk ítéltetve, hogy ezekben újraéljük az első szakasz kapcsolódásainak minden tanulságát és mulasztását.
Végül, van egy harmadik szakasza az életnek. Az emberek jelentős része nem jut el ide: a második szakaszban éli le teljes életét. A továbblépéshez az kell, hogy az ember tapasztalata, tudása bölcsességgé kristályosodjon. Rádöbben arra, hogy olyan Úton jár, ahol nincsenek nagy megérkezések. És hogy az Úton a küldetése nem az, hogy minden áron kerülje a kényelmetlenséget, hanem az, hogy megtanulja jobban elviselni. Nem az a célja, hogy keresse annak az örömét, ami nincs. Hanem az, hogy tudjon örülni annak, ami van. Nem akar már Valaki lenni – nem keresi görcsösen mások elismerését és nem akar megfelelni mindenki elvárásainak. De értékeli azokat az emberi kapcsolatokat, közösségeket, ahol kölcsönösen segítenek egymásnak begyógyítani az első szakaszban szerzett sérüléseket.
Mindhárom szakaszban babalépésekkel indulunk el. Ingatag, rogyadozó lábbal kezdünk járni. Nem ritkán pofára esünk. Vagy rálépünk mások lábára. De tanulunk. És a legtöbbet nem abból tanuljuk, ha átgázolunk másokon. Hanem abból, ha segítő kezet nyújtanak nekünk – vagy mi nyújtunk másnak. Nem magányos ragadozók vagyunk, hanem szociális állatok.