Isaiah Berlin, a neves politikatudós híres esszéjében a szabadság két fajtáját különböztette meg: a negatív és a pozitív szabadságot.
A negatív szabadság az, hogy más emberek nem avatkoznak bele az életedbe: nem mondják meg, mit csinálj, és mit ne csinálj. Ez a szabadság az, amire minden kamasz vágyik. Hogy a szülei ne írják elő neki, meddig maradhat ki éjjel, miben öltözködhet és ihat-e alkoholt/szívhat-e füvet. A szabadság, hogy azt tegyél, amit éppen akarsz. És sokáig az ember talán nem is érzékeli, hogy van másmilyen szabadság is.
Ezt a másik szabadságot nevezi Berlin pozitív szabadságnak. Ez a szabadság már nem pusztán a kötöttségek hiánya, hanem egyfajta képesség, felelősség arra, hogy azt tedd, ami valóban az érdeked. Hogy tudj uralkodni a pillanatnyi szenvedélyeiden és szeszélyeiden. Átgondoltan, körültekintően, tapasztalatra alapozva hozz döntéseket.
Az embernek elég sok pofára-esésre van szüksége az életben ahhoz, hogy felismerje ennek a pozitív szabadságnak az értékét. Hogy rájöjjön arra, hogy gyakran nem csak más emberek, külső hatalmak, felsőbb tekintélyek tudnak minket rabbá tenni. De a szabadságunkra mi magunk is veszélyesek vagyunk: ha nem ismerjük eléggé önmagunkat. És ha eluralkodnak rajtunk az indulataink és a szenvedélyeink.
Berlin azonban valami másra is felhívja a figyelmünket. Mégpedig arra, hogy a pozitív szabadság eszméje könnyen válhat a zsarnoki rendszerek eszközévé. Abban, hogy elnyomják a kisebbségeket és a nonkonformista egyéneket. Hiszen könnyű azt mondani, hogy az emberek képtelen felismerni, mi a jó nekik. Hogy mindig csak a buta szenvedélyeikre hallgatnak. Ezért majd mi, az Erkölcs és az Erény őrei, a Hatalom és Tekintély bástyái mögül, majd jól megmondjuk nekik, hogy mi is az igazi érdekük. Még akkor is, ha ehhez korlátoznunk kell a negatív szabadságukat.
Egyetértek vele. Számomra mindig gyanús, amikor a paternalista állami gondoskodás nevében akarják megnyirbálni a szabadságjogokat. Ilyen például a drogtilalom is, ami a negatív szabadság korlátozása a pozitív szabadság védelmére hivatkozva. A drogfüggőséggel küzdő ember például kétségkívül a negatív szabadság birtokában van, de nincs birtokában a pozitív szabadságnak. Ezért aztán könnyű azt mondani, hogy korlátozni kell a negatív szabadságát ahhoz, hogy kifejleszthesse a pozitív szabadságát.
Ez azonban nem működik így. A pozitív szabadságot nem lehet ráerőltetni egy felnőtt emberre kívülről/felülről úgy, hogy megnyirbálod a negatív szabadságát. Ez még a gyermekeknél is, akiknél egyébként ez indokolt, csak korlátozottan és korlátozott ideig működik.
Mindenki más úton jár, és máshol jár a saját útján. Lehet az embereket támogatni az úton, amin járnak. És persze lehet korlátokat felállítani a számukra, hogy ne ártsanak másoknak. De az embernek szüksége van a hibázás (ha úgy tetszik: az önsorsrontás) lehetőségére ahhoz, hogy fejlődjön. És senki sincsen az Abszolút Tudás birtokában, amivel megállapíthatná, hogy egy másik emberi lény hogyan élje jól a saját életét.