Nézem a Karsai Dániellel készült videót, amiben arról beszél, miként szűnt meg a magánszférája a teljes leépüléssel járó gyógyíthatatlan betegsége következtében. Az embernek elszorul a torka.
Tudjátok én el tudom fogadni más emberek hitét. Hogy egyesek vallása azt diktálja, hogy erkölcstelen azelőtt befejezni az életet, amíg lefutja a maga „természetes” ívét – és ezt nem jó siettetni. Gondolhatja ezt valaki, lelke rajta. Az ő élete és halála.
Amit viszont nem tudok megérteni, és nem tudok elfogadni, az a fertelmes arrogancia, amivel egyes emberek mások élete és halála fölött rendelkeznek mindenféle magasztos erkölcsi és vallási elvek nevében. Amivel megszabják kívülről, felülről, a saját hitük nevében, hogy mások hogyan fejezzék be az ő saját életüket.
Egy társadalom nem csak akkor és attól szabad, hogy az emberek szabadon dönthetnek arról, hogyan kívánják leélni az életüket. Hogy eldönthetik, mit tekintenek jó életnek, anélkül, hogy ezt előírnák nekik. Hanem akkor és csakis akkor lehet igazán szabad, ha az emberek dönthetnek arról is, mikor és hogyan akarnak meghalni. Hogy mit tekintenek jó halálnak.
