Hérodotosz, a nagy görög történetíró (mások szerint mesemondó) azt írta, hogy a világon nincs nagyobb kín annál, mint amikor sok mindent belátsz, de semmin sincs hatalmad változtatni.
A tehetetlenség kínja ez.
Talán sokan éreznek így azok is, akiknek az élete megfeneklett és nem képesek kilábalni a gödörből, amibe kerültek. Nevezzék ezt a gödröt akár depressziónak, függőségnek vagy másnak.
Az ember nem hülye. Belátja, hogy ugyanazokat az ördögi köröket futja. Naphosszat csak elemzi, kritizálja magát. Azonosítja a gyengeségeit. Szapulja a gyarlóságát. Szeretne változni. De nem tud. Tehetetlenül sodródik. És minél jobban kapálózik, az örvény annál lejjebb viszi.
Carl Rogers szerint az ilyen helyzetekből való kiút egy sajátos paradoxont hordoz magában. Egészen addig a gödörben maradsz, amíg nem vagy képes feje tetejére fordítani a logikát, ami szerint eddig gondolkodtál a változásról.
Eddig azt hitted, hogy meg kell változnod ahhoz, hogy elfogadd magad. Azonban pont fordítva: először kell elfogadnod magad ahhoz, hogy változz. Méghozzá feltétel nélkül kell elfogadnod magad. Tökéletlennek. Csakis így tudod ugyanis a változással szembeni ellenállás gócát feloldani – és nem úgy, hogy ellene feszülsz.
Ez az elfogadás nem jelenti feltétlenül azt, hogy a „problémás” viselkedéseidet is el kell fogadnod. Ez az, amit sokan nem értenek meg. Hanem azt jelenti, hogy fel kell ismerned a másokat és saját magadat bántó, ártalmas viselkedéseid mögött a mintát. A rendszert. Azt, hogy miként termeli ezeket újra az, hogy mindig valaki más akarsz lenni.
És amit a legszemélyesebbnek, a legintimebb titkodnak gondoltál, amiről úgy érezted, hogy közölhetetlen és megoszthatatlan, és hogy senki soha nem értené meg, fogadná el – éppen az a legáltalánosabban és legvisszatérőbben emberi benned. Ami ott tükröződik emberek milliárdjainak a lelkében.