Az énedet kétféleképpen foghatod fel.
Az egyik, a mi nyugati, európai felfogásunk szerint az Én egy nagyvállalati menedzser, igazgató. Egy CEO. Aki ül a bőrfotelben a huszadik emeleti irodájában, ahonnan átlátja és irányítja a dolgokat. Egy pilóta, aki a repülőgépet vezeti. A feladat pedig az, hogy ez az igazgató minél hatékonyabban és határozottabban ellenőrzése alatt tartsa a történéseket, hogy minél több profitot termeljen a cégnek. Hogy ez a pilóta minél ügyesebben kezelje a kormányt, minél nagyobb teljesítményt hozzon ki a gépéből.
Hiszen az élet = verseny.
Az élet értelme = a teljesítmény.
Az imígyen felfogott én azon keresztül válik modern individuummá, hogy birtokol. Ellenőriz. A lényeg a „to have”. Azáltal válsz Valakivé, amid van. Amit irányítasz. Tárgyak. Emberek. Képességek. A jog nem más, mint ennek a birtoklásnak, ellenőrzésnek – a tulajdonnak – a körülbástyázása.
A másik, jóval ősibb, elsősorban Keleten fennmaradt felfogás szerint azonban az én – a mindenható vállalatigazgató – létezése az elme illúziója. Természetesen létezik, olyan értelemben, hogy számunkra nagyon is valóságos.
De ha alaposan a dolgok mögé nézünk, akkor azt fedezzük fel, hogy Descartes gőgős kijelentése – cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok – nem stimmel. Ugyanis legfeljebb azt észlelhetjük, hogy a gondolkodás, érzés zajlik. De ha megpróbáljuk megragadni azt, AKI gondolkodik, AKI érez – akkor folyamatosan kicsúszik az ujjaink közül.
Valójában amit „énnek” hiszünk, az egy köteg folyamatosan változó észlelés, érzés, gondolat. Aminek az eredőjében, a gyökerében nem találunk egy állandó, változatlan lényeget (esszenciát). Az észleléseink keletkeznek és elmúlnak. Amiről azt hitted, hogy Te vagy, amihez fertelmes meggyőződéssel ragaszkodtál, mint ami annyira szervesen belőled fakad és a részed – másnap nyomtalanul eltűnhet.
Ezért mondják a buddhisták, hogy a keletkező és megszűnő dolgok természete az üresség (sunnata): nincs állandó lényegük.
Nos, ez a gondolatmenet minket, akik a bőrfotelos magabiztos CEO koncepciójához szoktunk hozzá, elsőre borzasztóan meg tud rémíteni. Számunkra ez az üresség maga a horror: irtózunk tőle. De megfelelő meditációs gyakorlattal és belátásokkal az ember egy idő után rájön arra, hogy valójában ez a felfogás mérhetetlen derűt, nyugalmat és szabadságot áraszt.
Mi több, amit itt „ürességnek” nevezünk, az nem hasonlít a végtelen, sötét és a rideg, abszolút zéró fokos űrhöz. Valójában teljesség. Egész-ség. Belátásából a négy mérhetetlen – együttérzés (karuna), együttérző öröm (mudita), kedvesség (metta) és kiegyensúlyozottság (upekkkha) – árad.
