A nyolc hónapos kislányom nagyon mozgékony. Már fel tud állni. De még nem teljesen érti a gravitáció jelenségét: nincs benne például veszélyérzet, nem fél attól, hogy leesik, elesik. Amikor mégis elesik – óhatatlanul előfordul – akkor mindig valódi meglepődést mutat: őszinte megbántottsággal tekint a világ igazságtalanságára, hogy ilyen egyáltalán előfordulhat.
Mi, felnőttek, már értjük a gravitációt. Félünk attól, hogy leesünk, lezuhanunk a magasból. És mégis, néha eltűnődöm azon, hogy ha a lélekről van szó, gyakran legalább ennyire egyértelmű törvényszerűségeket éppen annyira nem értünk, mint a kisbaba a gravitációt. És ha emberi kapcsolatokról, érzelmekről van szó, akkor éppen annyira esünk-kelünk, mint a járni tanuló kisgyerek.
Százszor is elkövetjük ugyanazt a hibát – százszor is beleesünk ugyanabba a gödörbe. És mégis, minden egyes alkalommal képesek vagyunk őszintén meglepődni és megbántódni a világ igazságtalanságán. Annyi felnőttet látok magam körül, akik benne maradnak rossz kapcsolatokban, akik beleragadnak képtelen élethelyzetekbe, akik függőségek végtelenített Zs-kategóriás filmszatírájában játszák el minden nap ugyanazt a kényszer-szerepet – és mégis, beleszaladnak újra fejjel a falba. Remélve, hogy most majd máshogy lesz.
Einstein mondta, hogy az őrület definíciója ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. De valójában ez nem is őrület – ez a lélek egy fejlődési fázisa. Ami sokszor megreked. Többre van szükség az egyszerű logikai készségeknél, a racionális belátásnál ahhoz, hogy kilépjünk ezekből a gödrökből. Az kell, hogy érezzük: tartozunk valahová. Hogy az életünknek van jelentése. A gravitáció törvényénél is fontosabb az emberi kapcsolatok gravitációja, hogy kiszabaduljunk a lélek súlytalansági állapotából, a tehetetlen sodródásból, és megvessük a lábunkat ezen a Földön.