A régi, archaikus világban és a természeti népek körében a felnőttkor nem csak úgy eljött: abba szertartásosan beavatták a fiatalt. Gyakran a szellemvilágba való betekintés, az ősök szellemével való kommunikáció kísérte ezeket a szertartásokat. Manapság ezek a szertartások hiányoznak – ami van, mint például az érettségi, meglehetősen kiüresedett és semmitmondó, jellemző a teljesítmény-kényszer által uralt kultúránkra.
Mikor jön el az a pillanat, amikor elmondhatod, hogy felnőtt vagy? Szerintem viszonylag kevés olyan felnőtt van, aki el tudja mondani, hogy pontosan mikor. Egyszer csak megtörtént. Talán valamikor 18 és 25 éves kor között. Talán később. Talán korábban.
Vannak felnőttek, akik, bár felnőttnek hiszik magukat, még szülőként is úgy viselkednek, mint egy nagyra nőtt óvodás. Mert ők maguk sem kapták meg soha azt, ami táptalajt nyújthatott volna egy érett felnőtt érzelemvilágnak. És semmi sincs szomorúbb, mint amikor az ilyen gyermek-szülők gyermekei már egész fiatal korban felnőttesítik magukat. Mert meg kell tanulniuk, hogy nem számíthatnak a szüleikre. Szemükben koravén, fájdalmas megértés csillog.
És most ne csak a mélyszegénységben élő, alkoholista vagy drogfüggő szülők gyermekeire gondoljatok: attól tartok, hogy a társadalom legmagasabb szegmenséhez tartozó, vagyonos és hatalmas szülők körében ez éppen annyira elterjedt.
Van olyan felnőtt is, aki még a 40-es éveiben sem érzi igazán, hogy felnőtt. Nem tudja komolyan venni saját magát, megőrzött valamit a gyermekkor játékosságából. És valahogy imposztornak érzi magát a komoly felnőtt életet élve. De mégis, valójában nagyon is érett érzelmi világgal rendelkezik. És amikor eljön a pillanat, akkor minden bizonytalansága ellenére, ha hibázva és botladozva is – de képes lesz arra, ami szerintem a felnőttség valódi fokmérője: igazán felelősséget vállalni, saját magáért, és egy másik emberi lény iránt.
Te mikor nőttél fel igazán?