Amikor gyerek vagy, azt hiszed, minden körülötted forog. Az egész világ rólad szól.
Ez nem „önzőség” vagy „nárcizmus”. Egyszerűen azon a fejlődési szinten vagy, amikor mindent személyesnek veszel. Azt képzeled, hogy minden, ami jó vagy rossz, az miattad történik.
Ha anya folyamatosan szomorú, akkor biztos te vagy a hibás.
Ha apa mindig dühös, az biztos miattad van.
Ha veszekednek a szüleid, azért van, mert nem vagy elég jó.
Ha nincs jelen, vagy érzelmileg nem elérhető a szülő, ha magadra hagynak: ez azért történik, mert nem vagy érdemes a szeretetre és gondoskodásra.
Egy másik ember érzelme, viselkedése: csupán reflexiója, tükörképe lehet a te értékednek, mint személynek. És ha történik veled valami rossz: baleset, betegség, az is arról szól, hogy te vagy selejtes, hibás.
És ezek a hiedelmek nagyon mélyen belehuzalozódnak, beledrótozódnak az elménkbe, az idegrendszerünkbe. Hiába látjuk aztán be később, racionális ésszel, hogy megalapozatlanok. Hiába értjük meg, hogy valójában te csak egy gyerek voltál: nem a te hibád, hogy az anyád depressziós volt, az apád ivott, az edződ megerőszakolt, a szüleid nem voltak érzelmileg elérhetők és még folytathatnám a sort a lehetséges verziókkal.
Önbeteljesítő és önkorlátozó hiedelmekké válnak, amelyeket már fel sem ismerünk a különféle önsorsrontó érzelem- és viselkedés-mintáink bonyolult hálózatának közepén.
Nem értjük, hogy miért van az, hogy úgy szomjazunk az intimitásra, mint a sivatagi utazó a vízre, és mégis, amikor közel kerülünk valakihez – elmarjuk magunk mellől.
Nem fogjuk fel, hogy miért érzünk ellenállhatatlan késztetést arra, hogy önfeledt mámorba fojtsuk azt a belső kritikus hangot, ami pokollá teszi a mindennapjainkat.
Nem tudjuk, miért érezzük hirtelen totálisan elveszettnek és értéktelennek magunkat olyan hétköznapi helyzetekben, amikről az eszünkkel tudjuk: nem indokolnák ezt.
Önmagában nem is az a lényeg, hogy pontosan tudjuk, milyen esemény történt, vagy nem történt meg velünk – hanem az a lényeg, hogy megértsük, miként vált önkorlátozó hiedelemmé bennünk. Felismerni a mintát ott, ahol látszólag nincs minta, csak totális káosz. Ez az, ami egyedül, pusztán az eszünkkel, nem megy. Akár a fejed tetejére is állhatsz. Ez a megértés bizony csak a pajzsaid leengedése után, egy másik ember együttérző jelenlétében tud kibontakozni.
