A kultúránk egyik rögeszméje és rákfenéje – bal és jobboldalon, liberálisok és konzervatívok között egyaránt – a sérelmeink folyamatos dédelgetése. És az, hogy folyamatosan meg akarunk sértődni. Ki vagyunk hegyezve arra, hogy megsértődjünk.
Mi, a bal-liberális oldalon, folyamatosan lessük a jeleit annak, hogy valaki előítéletes kisebbségekkel, nőkkel, zsidókkal, melegekkel stb. szemben. A keresztény-konzervatívok pedig mindenhol keresztényüldözést és a családok rombolását vizionálják.
A lényeg, hogy belevághassuk magunkat („mi”) az áldozati pózba, és a másik oldalt („ők”) pedig belehelyezzük a bűnelkövető démoni pózába. Kényelmes, ezerszer bejáratott történelmi reflexek ezek. Transzgenerációs trauma-reakciók. Ezernyi módon meg tudjuk őket ideologizálni és legitimálni. Történelmi sérelmekkel, kollektív bűnösséggel.
Persze van olyan, mindkét oldalon, hogy a sérelmek – jogosak. Van olyan, amikor embereket megsértenek az emberi méltóságukban, vagy olyan értékekben, amelyek számukra fontosabbak még a saját életüknél is. Ilyenkor jogos felszólalni – fontos kiállni másokért. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell ismernünk, hogy túl sokszor sértődünk meg csak azért, mert – szeretjük a sértett áldozat szerepet. Komfortosan mozgunk benne. Míg a másiknak már a puszta létezését is sértőnek találjuk saját magunkra nézve.
Ken Keyes írja, hogy „több szenvedést hoznak a világra azok az emberek, akik megsértődnek, mint akik szándékosan megsértenek másokat.”
És Dallas Willard keresztény filozófus mondta, hogy az érett kereszténység legfőbb jele, hogy az embert szinte semmivel sem lehet megsérteni.
Akinek van füle a hallásra, az hallja meg – szálljunk magunkba mind, és gondolkodjunk el ezen, keresztények és ateisták, bal és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok – embertársaim!