Gondolom olvastátok, hogy mi történt Mosonmagyaróváron: egy 19 éves lány ámokfutásba kezdett, megkéselte az apját és nagyanyját, az utcán egy férfit, majd megtámadott egy dohányboltost. Szörnyű eset.
Hogy pontosan mi az ügy háttere, az még nem világos. Az viszont nem meglepő, hogy a sajtó egy részében rögtön azt hangsúlyozták ki, hogy az elkövető kábítószert fogyasztott.
„Ja, hogy drogos volt,” kiált fel a médiafogyasztó polgár. „Akkor máris érthető az egész!
Pedig nem. Nem érthető. Már többször leírtam, de soha nem elégszer: önmagában egyetlen drog fogyasztása sem tesz senkit erőszakos ámokfutóvá. A sajtóban azt is kihangsúlyozták, hogy a lány valószínűleg súlyos mentális zavarral („talán skizofréniával”) küzdött. De önmagában ez sem magyarázat az erőszakos viselkedésre: a szkizofréniával élő emberek túlnyomó többsége nem erőszakos. A cikkekből az is kiderül: súlyos traumával küzdött, hiszen édesanyja még kiskorában otthagyta és Németországba költözött. De persze a trauma sem predesztinál valakit arra, hogy erőszakos bűnözőként végezze.
Ezeknek a kombinációja, szélsőséges kétségbeeséssel, kilátástalansággal, diszfunkcionális, magára hagyott közösségekkel, felelősséget eltoló állammal viszont gyilkos elegyet alkothatnak.
A kulcsmondatot szerintem az egyik szomszéd fogalmazta meg: „segítséget szerettek volna, de nem kaptak.” Mármint a család. Az szinte biztos, hogy valahol a dolgok nagyon félrecsúsztak: hiszen amennyiben a család megfelelő segítséget, támogatást kap, akkor valószínűtlen, hogy ennyire eszkalálódik a helyzet.
És ha valamiről érdemes most beszélni, akkor erről: vajon miért van az, hogy a hasonló cipőben járó családok, lakóközösségek gyakran ennyire egyedül maradnak?
Lehet persze mutogatni a rendőrségre: de a rendőrség nem alkalmas sem arra, hogy a drogfüggőséggel, sem pedig a mentális zavarokkal kapcsolatos problémákat kezelje. A rendőr, a mentő: ez csak tűzoltás. A probléma ott van, hogy hiányoznak azok a beépített biztonsági szelepek a társadalmunkban, amelyek megakadályoznák, hogy a tűz elszabaduljon.
A gyermek- és ifjúsági pszichiátria például az egész magyarországi egészségügyi ellátás egyik leginkább rottyon lévő mostohagyermeke. És ezt nem én mondom, hanem maguk a gyermekpszichiáterek. Gyakran arra is hónapokat kell várni, hogy valamilyen programba bekerüljön az ember fia, lánya. Az addiktológiai ellátórendszerről nem is beszélve: rengeteget írtam arról, hogy az elmúlt években a leépülés, nem a felépülés volt a jellemző rá.
Na és akkor ott vannak azok a fiatalok, akik pszichiátriai zavarral ÉS függőséggel küzdenek. No, ez aztán különösen nagy fehér folt. Eltolja a pszichiátria, eltolja az addiktológia. Pedig ma már a nemzetközi jó gyakorlatokból tudjuk, hogy megfelelő célzott közösségi programokkal az ilyen esetekben is nagyon szép eredményeket lehet elérni.
De ehhez kellene egy olyan állam, aminek az alrendszerei nem a túlélésért küzdenek, hanem rendszerszintű fejlesztésen mennek át. Kellenek hozzá jól megfizetett és megbecsült szakemberek. Kellene hozzá szolidáris társadalom.
Az ám, hazám.
