„Ízléstelen provokációnak” nevezte Kövér László, a Tisztelt Ház általam egyébként egyáltalán nem tisztelt elnöke azt, hogy a képviselők egy perc néma felállással tisztelegjenek Karsai Dániel emléke előtt. Szerinte Karsai a „halál kultúráját” képviselte, míg ők az „élet kultúráját”.
Attól függetlenül, hogy ki mit gondol az eutanáziáról, elöljáróban azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: ennél nagyobb tahó még nem állt a magyar törvényhozás élén.
Nem kell ugyanis az eutanáziához való jog lelkes hívének lenni ahhoz, hogy az ember belássa: Karsai Dániel azzal, hogy halálos betegként sorsát a nyilvánosság elé tárva társadalmi párbeszédet kezdeményezett egy ilyen fontos témában, önmagában tiszteletet és főhajtást érdemel. Ezt még Orbán Viktor is belátta, aki a videófelvétel tanúsága szerint maga is felállt volna.
Ami pedig a „halál kultúráját” illeti: egyáltalán nem lenne ördögtől való rossz dolog, ha lenne a halálnak kultúrája. Ha a meghalást a társadalmunk nem valamiféle szégyellésre méltó hibának tekintené, amit száműzünk a kórházak steril indusztrializált világába. Jó távol, hogy ne kelljen vele szembesülni. Jó lenne, ha többet beszélnénk arról, hogy milyen is a „jó halál” – hogy miként is tudjuk emberhez méltóan, méltósággal befejezni az életünket.
Az a helyzet, hogy éppen úgy nem tudunk kezdeni semmit az élet végével, mint ahogy a kezdetével, a születéssel sem: azt is leginkább indusztrializált folyamattá tettük, amelyben az egyéni autonómia alig érvényesül.
Ma egyre többen, egyre többet beszélünk arról, hogyan állíthatnánk vissza a szülés, a születés méltóságát – és egyre többen és többet beszélünk arról is, miként állíthatnánk helyre a meghalás méltóságát. És ez jó. Mert, bár ezt a Kövér Lacik nem értik, a „halál kultúrája” nélkül nincsen kultúrája az életnek sem.
