Náchmán, a híres haszid rabbi szerint az ember egyrészt olyan dolgoktól fél, amikről tudja, hogy nem bánthatják. Másrészt pedig megkíván olyan dolgokat, amelyekről tudja, hogy nem válnak hasznára. Pedig tudnia kellene, hogy önmagában rejlik mindkettő: az, amitől félnie kellene, és az is, amit egyedül kívánhatna.
Náchmán a 18. és a 19. század fordulóján fejtette ki a tanításait, az ipari forradalom hajnalán. De a tanításai ma nem is lehetnének aktuálisabbak.
Mert ha meg kellene határozni, miért is érezzük ennyire csapdában magunkat mi, a 21. század emberei, hát pont ezért. Mert hiába élünk sokan nagyobb jólétben és nagyobb szabadságban, mint az előttünk élő generációk százai. Valójában ketrecet építettünk magunknak a saját félelmeinkből és vágyainkból.
Tele vagyunk sokarcú, néven nevezhetetlen szorongásokkal, amelyekről hiába tudjuk az eszünkkel, hogy nem „valósak” – valójában az elménk nagyon is valósnak érzékeli őket egy olyan szinten, amihez a racionális ész nem ér el.
És bár szabadságunkban áll sokmindent megtenni, amiről korábbi generációk nem is álmodhattak, valójában végső soron a saját vágyaink zárnak minket börtönbe. Kényszeresen futjuk a kis köreinket, hogy még több élvezetet, még több elismerést sajtoljunk ki olyan dolgokból, amik hosszú távon nem hozhatnak elégedettséget az életünkbe.
Lehet, hogy ketrecünk rácsai aranyból és ezüstből vannak – de akkor is csak ketrecek. És ahogy a magunk ketrecét a saját elménkkel építjük fel, a szabadulásunk kulcsa is az elménkben rejlik. A felismerésben, hogy amiben menedéket keresünk, attól inkább tartanunk kellene – és ami igazi megelégedést hozhat, az mindig ott van tőlünk csupán karnyújtásnyira, de nem vesszük észre.
(note to myself)
