Nem érzi jól magát a bőrében – mondjuk arra, aki valamiért nincs jól.
Érdekes szóhasználat, nem? Szerintem nagyon találó. Arra utal, amikor nem érezzük otthon magunkat a saját testünkben. A saját életünkben – megtestesült létezésünkben. A szerepekben, amiket nap mint nap eljátszunk. Mintha valami idegen kéreg rakódott volna ránk. Ami kényelmetlenül illeszkedik, hol szűk, hol tág.
Gondolkodj el, hány olyan cselekedeted van egy nap, amit ez az érzés vált ki!
Ezek gyakran nem is tudatosodnak benned. Mindenkinél más és más tevékenységekben nyilvánul meg, de mindenkire jellemző.
Lecsekkolod a közösségi médiát. Századszorra is megnézed a telódat. Kimész nasizni kicsit. Megiszol egy kávét/teát. Rágyújtasz. Megiszol egy üdítőt/sört. Ráchatelsz a haverra. Megnézel egy részt a sorozatodból. Elolvasol egy cikket. Meghallgatsz egy podcastot. És a többi.
Ha megfigyeled magad, akkor észre veszel pár dolgot.
Először is azt, hogy nagyon gyakran valamiféle kellemetlen észlelet, érzés, gondolat váltja ki benned az ingert, hogy az ilyen időkitöltő, jutalmazó cselekvéseket elvégezd. Amiket nem akarsz átélni, megélni. Egyszerűen nem érzed jól magad a bőrödben.
Másodszor azt, hogy ezeket a cselekedeteket nagyrészt üresjáratban, robotpilótában végzi az agyad. És közben máris elkalandozik a múltba, a jövőbe ahelyett, hogy jelen lenne bennük.
Harmadrészt pedig azt, hogy ezeknek a cselekedeteknek a valódi örömöt hozó értéke jóval alacsonyabb, mint az izgatott dopamin-fröccsös várakozás, ami megelőzi őket. Olyan érzésed van, mintha az éhséged, a szomjúságod soha nem elégülne ki, legfeljebb a túltelítettség unott undora váltaná fel a mohó éhség pillanatait.
Így van ez a „kis” függőségeink esetében kicsiben – és így van ez a „nagy” függőségeink esetében nagyban.
Igaza van Viktor Frankl pszichológusnak: az inger és a reakció között létezik egy tér, ami lehetőséget ad számunkra az elme gépies reaktivitásától való megszabadulásra. Az önmagát megfigyelő elme önreflexiója az út ehhez. A hamis pótcselekvések mögött mindig valós szükségletek rejtőznek, amikkel nem vagyunk hajlandóak szembenézni. Ezek a szükségletek a bennünk élő belső gyermek szükségletei: a szeretetre, a figyelemre, a gondoskodásra.
Adnak neked valami fontosat a Drogriporter írásai? Akkor kérlek szépen, ne csak olvass – de adj Te is, támogasd a munkám. A link a hozzászólásban.
kép: Nicholas Scarpinato
