Én magam nem kaptam semmilyen vallásos nevelést gyermekkoromban. Ugyanakkor életem során sok olyan emberrel találkoztam már, akik igen. És tényleg hittek, erős, gyermeki, naiv hittel. Ami számomra ismeretlen volt.
De aztán jött valami rossz dolog az életükben, és elveszítették a hitüket. Hitetlenné váltak: keserűvé és cinikussá. Olyannyira hitetlenné, ami számomra szintén ismeretlen volt. Hiszen nekem eleve nem volt meg az, amit ők elveszítettek.
Bár mindig elszomorít, ha valaki keserű és cinikus, de egyben azt is gondolom, hogy a hitük elveszítése valahol törvényszerű volt. Mert az olyan hit, ami a világ igazságosságába vetett naiv hit – nagyon törékeny. A világ tele van szenvedéssel, és jó emberekkel nagyon rossz dolgok történnek. Minden változik, minden elmúlik.
Látok emellett példát arra is, amikor ezek az emberek az elveszített hiten túl rátalálnak egy másik hitre – egy sokkal erősebb, sokkal szilárdabb formában. Egy olyan hitre, ami már nem függ attól, hogy a jó emberrel csak jó dolgok történhetnek. Ami már nem alkudozás az Istennel, hanem teljes elengedés. Egy hit, ami nem tagadja, hanem magába foglalja a változást, az elmúlást. Ez Jób szenvedésben edzett hite, amihez gyakran a teljes kételkedés és kétségbeesés mélységein keresztül vezet az út.
„A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.” (Pilinszky)
(note to myself)
kép: Henri Cartier Bresson



