Érdekes dolog, hogy sok ember nagyon sokféle irányból érkezik el ugyanahhoz a következtetéshez. Ahhoz, hogy az ügy, amit életcéljának tűzött ki, valójában csupán része egy jóval nagyobb, jóval mélyebb problémának. Emberi jogok, környezetvédelem, drogok és függőségek, mentális egészség: megannyi terület, ahol az emberiség totálisan szembemegy azzal, amit saját jól felfogott érdekei diktálnának.
Az emberek vad kényszerképzetek, összeesküvési elméletek és tévhitek mentén futják ugyanazokat az önpusztító köröket. Akár a természeti erőforrások kizsákmányolásáról, akár kisebbségek elnyomásáról, akár a tudatmódosító szerekhez való hozzáállásról legyen szó. Teszik mindezt ráadásul abban a önelégült meggyőződésben, hogy jó úton járnak. Az ember mint jogvédő, környezetvédő, aktivista, tudományos népnevelő stb. hosszú évekig futja a maga végtelen köreit, hogy cáfolja a mítoszokat, meggyőzze a társadalmat az elkerülhetetlen és kényelmetlen változások szükségességéről.
És aztán egy ponton rájön, hogy az alapvető probléma olyan helyen van, amit racionális érveléssel nem lehet megbolygatni. Az emberi elmék félelembe zártsága az igazi probléma. A válság, amiről azt hittük, hogy a környezetvédelem, a politikai rendszer, a gazdaság, az egészségügy, a társadalom válsága – valójában csupán tünetei egy mélyen gyökerező spirituális válságnak.
Az egész kultúránk beteg – a tagadás kultúrájában élünk. Nem a tudománnyal vagy a technológiával van baj, mint sokan gondolják. Sokan visszamenekülnének valamiféle tudomány-előtti kor babonás szendergésébe: tévúton járnak. A baj azzal van, hogy nem voltunk képesek felnőni ahhoz, hogy helyesen használjuk. Úgy viselkedünk, mint egy óvodás, akire egy űrhajót bíztak. Nem veszünk tudomást a szaporodó jelekről, hogy annyi fájdalmat, annyi félelmet söpörtünk a szőnyeg alá, ami megbetegít minket.
Valahol utat tévesztettünk. Valahol út közben elveszítettük a tudást, hogy szerves részei vagyunk valami nagy egésznek. Hogy mi, egyes emberek, mikrokozmoszok vagyunk egy makrokozmoszban. A szeparáció, az elkülönültség transz-állapotában élünk és azt hisszük, hogy ez az egyedüli és helyes létezési mód. Azt hisszük, hogy van külön „én” és „természet”, van külön „test” és „lélek” – pedig valójában a kettő ugyanaz.
De azt is látom, hogy nagyon sok ember jut el a maga kis részügyétől addig a felismerésig, hogy a puszta tájékoztatáson és információátadáson kívül valami másra, valami többre van itt szükség. Kollektív gyógyulásra. Létre kell hoznunk a magunk kis gyógyító köreit. Ahol a sérülékenységeink nem számítanak szégyennek mások együttérző jelenlétében.
Tetszenek az írásaim? Úgy érzed, hogy kapsz valami fontosat? Az írás idő és munka – szépen kérlek, hogy légy a rendszeres támogatónk, csak így fogom tudni folytatni ezt a munkát, link a hozzászólásban.
