„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek,” írta Karinthy.
És ő aztán elmondta. Mindenkinek elmondta az Utazás a koponyám körül című írásában. Talán az egész világirodalomban nincs példa arra, hogy egy író fejével ilyen meghitt kapcsolatba kerüljenek olvasók tömegei. Karinthy legalább olyan mélyre hatolt a saját lelkének boncolásában, mint amilyen mélyen a fejébe hatolt az őt műtő svéd professzor fúrója.
Boncolókése – vagy inkább detektív-nagyítója? – alatt ott vacog pőrén az emberi lélek: a maga teljes kiszolgáltatottságában és sérülékenységében.
Nem képes mindenki ilyen hihetetlenül nyíltan és őszintén kiállni a reflektorfénybe, mint Karinthy. És ilyen éleslátóan elemezni saját magát, a saját elméje minden rezdülését. Az emberek többsége jóval csekélyebb önreflexióval rendelkezik, és jóval csekélyebb önkifejezési képességgel, hogy ezt szavakba öntse. Én magam sokat írok, de Karinthy zsenijéhez képest dadogó általános iskolásnak érzem magam.
Mindenesetre mindenkit nagyon becsülök, aki úgy dönt, mint végül Karinthy: hogy nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek. Például itt a Drogriporteren.
Elmondja a történetét arról, amit szégyellünk elmondani, mert annyira intim, annyira személyes, hogy az már biztosan csak egyetemesen emberi lehet. Elmondja, hogyan maradt alul a saját banális kis szenvedélyeivel vívott küzdelemben, és hogyan emelkedett fel végül onnan, ahol már azt hitte: nincs visszatérés. Arról, amit Keresztes Szent János úgy hívott, hogy „a lélek sötét éjszakája” – a sötétség, amelyben végül meglátta a fényt.
