Születésünk óta mindannyian egy láthatatlan fekete táskát húzunk magunk mögött, írja Robert Blye költő.
Gyerekként ebbe a táskába rakunk bele mindent önmagunkból, amit a szüleink nem szeretnek, nem értékelnek bennünk. Mert mindennél fontosabb számunkra, hogy szeretve és elismerve legyünk.
Mire iskolások leszünk, a táska már meglehetősen nagy. És még csak most jönnek a tanárok: „A jó gyerek fegyelmezetten üli végig az órát!” „A jó kislány nem dühös!” „Úgy dobsz, mint egy lány!” – és a többi. Így hát a táska hízik tovább.
Mire 12 éves lettem, úgy ismertek, mint „jó gyerek” – írja Bly, és addigra a táskám már legalább mérföldnyi hosszú volt.
Kamaszkorban telezsúfoljuk a táskánkat a kortársaink elvárásai szerint mindazzal, ami béna, ami nem menő. Megtanulunk folyékonyan hazudni, laza pókerarccal, hogy jobban elfogadjanak minket.
Felnőttként aztán eljön a pillanat, amikor már nem is tudjuk, kik vagyunk igazán – és félünk kinyitni a táskát. Félünk attól, amit a táskában találunk. Félünk tőle, hogy amik valójában vagyunk, ott bent, az visszataszító és nem szerethető. És ha bárki meglátna minket olyannak, akkor elborzadna.
Pedig minél jobban próbálja valaki ignorálni, ami a táskájában van – annál jobban a hatalmába kerül. Ahogy Jung írja: amíg a tudattalan tudatossá nem válik, addig irányítja az életed és úgy hívod, sors.
Te mit cipelsz a láthatatlan fekete táskádban? Vajon van bátorságod hozzá, hogy belenézz?
