Tegnap megnéztem a kassai Thália Színház Apa, Anya, Pia című előadását. Az „EGyHét: egy hét a szenvedélybeteg szülők Elfeledett Gyermekeiért” kampány részeként adták elő a Szkénében. Nem vagyok színkritikus, és nem is akarok kritikát írni a darabról. Inkább csak néhány benyomásomat és gondolatomat osztom meg a témában.
Én egy olyan családban nőttem fel, ahol az alkoholizmus csak a periférián – nagyszülők, nagybácsik és egyéb rokonok függőségén keresztül – került a látóterembe. Bár a statisztikák szerint nagyon gyakori, hogy a szerhasználati problémák generációkon keresztül átadódnak (a transzgenerációs traumákkal együtt), az én (kis) családomban ezt az ördögi kört a szüleimnek sikerült megtörniük (vagy, úgy is mondhatnám, más megküzdési formákat találniuk).
Sok ember soha nem is tudatosítja, hogy milyen nagy előnnyel indulunk mi, józan, gondoskodó szülők gyermekei, az életben. Persze a család ettől még nem feltétlenül 100%-ban funkcionális: olyat én még nem láttam. Pia nélkül is lehet szuperproblémás. De önmagában micsoda kiváltság is az, amikor a szüleid olyan állapotban vannak, hogy figyelnek rád. És még ha szeretnek és számíthatsz is rájuk. Nekem ez megvolt és hálás vagyok érte.
Vannak barátaim, szép számmal sajnos, akiknek ez nem adatott meg. Néha emlékeztetnem kell magamat rá, hogy amikor nem úgy veszik az élet akadályait, mint ahogy a társadalom elvárná tőlük – hát akkor gyakran bizony nem a jelenre, hanem a múltra reagálnak. Számomra a szüleimmel való kapcsolatom alapvetően egy erőforrás. Amiből erőt és stabilitást meríthetek. De számukra a gyermekkor folyamatos küzdelem és káosz, amitől szabadulni igyekeznek, reménytelenül.
Ebben a darabban is egy ilyen ember került a fókuszba, akit Lucskay Róbert színész játszott el (mint egyedüli színész a darabban). Aki ide-oda csapongott a különféle szerepek között: hol az életet látszólag játékos könnyedséggel élvező felnőtt életművészt adta, hol pedig visszasüllyedt Robikává – egy rémült általános iskolás kisfiúvá, akinek minden napja rémálomban telt.
Számomra a darab legerősebb jelenete az, amikor Robika az iskolából hazafelé tart. És, mint egy űzött vadállat, hallgatózik az otthonát jelentő lakótelepi lakás ajtaja előtt – szinte mint egy őz, amint szimatolja, ott ólálkodik-e a környéken a farkas.
Erről saját magamra, egy saját emlékemre asszociáltam. Nem a hasonlóság, hanem éppen a kontraszt miatt. Egy ízben, még hat éves iskolakezdőként, az utcán megkergettek valami suhancok. Emlékszem a rémületre. Hazaszaladtam a szüleimhez: micsoda megkönnyebbülés volt belépni a lakásunkba. Az otthon jelentette a feltétlen biztonságot, a szüleim a védelmet. Iskola után mindig örömmel tértem haza.
És rádöbbentem: el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett volna az otthonnak ezen biztonságot adó, védelmező ereje nélkül felnőni. Hogy milyen lehetett minden nap gyomorideggel hazatérni, várva, hogy most éppen mit dob ki a gép. Vajon milyen hangulatában találod azt, akinek gondoskodnia kellene rólad – de aki még saját magáról sem képes gondoskodni.
Lehet persze olvasni a statisztikákat. Hogy ma Magyarországon minden negyedik gyerek nő fel diszfunkcionális családban. És hogy a statisztikák szerint a negatív gyermekkori tapasztalatokat (ACE) megélő gyermekek milyen nagy arányban lesznek majd „problémás” felnőttek. De ezek számok. Szembesülni azzal, hogy ezek a gyerekek, a számok mögött, mit élnek át, hogy micsoda fájó sebet, micsoda ürességet hordoznak majd felnőttként is ott, ahol mások a teljesség ígéretét hordozzák – egészen más.
A kampány oldalát belinkelem a hozzászólásba.
fotó: theater.hu
