Ma október 23-án elgondolkodtam azon, hogy mennyire skizofrén is a magyar történelem.
Amikor Kádár János szovjet tankokon megérkezett Moszkvából, és megalapította a maga „forradalmi munkás-paraszt” kormányát – sokan azt hitték, hogy a forradalmat képviseli. Hiszen miniszter volt Nagy Imre kormányában. Ő maga is rájátszott erre a félreértésre, hiszen november elején még a „dicsőséges felkelésről” szónokolt. Csak később és fokozatosan alakult ki a nyugati imperialisták által szított horthysta ellenforradalom doktrínája.
Ugyanazon a Budapesten, ahol októberben tömegek követelték a szabadságot és függetlenséget, fél évvel később százezrek vonultak május elsején Kádár forradalminak hazudott ellenforradalmi kormánya mellett, az ellenforradalomnak hazudott forradalom ellen. Lehet persze, hogy sokan közülük kényszerből vagy óvatos helyezkedésből – de szerintem nagyon sokan őszinte lelkesedésből.
És akkor ott vannak a magyar írók. Akik az 56-os forradalom kirobbanásában óriási szerepet játszottak és a nemzetnek egyfajta élő lelkiismeretét és szellemi iránytűjét képezték. És hogy a magyar nemzet lelkiismerete milyen torz átalakuláson ment keresztül a forradalom leverése után, azt semmi sem mutatja jobban, mint hogy 1957. szeptember 6-án a magyar írók színe-virága, Illyés Gyulástul, aláírta azt a nyilatkozatot, amiben tiltakoztak, hogy az ENSZ napirendre vegye a magyar ügyet. Ismét: lehet őket mentegetni, hogy kényszerítették vagy zsarolták őket. De azért aki nagyon nem akarta, hogy felkerüljön a listára, az nem került fel.
És megint, nem tudok szabadulni a szörnyű gyanútól, hogy az aláírók jelentős része egyet is értett a nyilatkozat szövegével, amikor így magyarázza a pálfordulást: „Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni azokat, akik a nehéz időkben helytálltak és megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól s a talán még rettentőbb csapástól, a háborútól.”
Ekkor már teljesen racionális döntésnek tűnt a forradalom elárulása – ha másért nem, hát abból a (hamisnak bizonyuló) megfontolásból, hogy legalább a további terrort, bebörtönzéseket, retorziókat meg lehessen akadályozni. A hatalom racionalitása előbb-utóbb kizárólagos racionalitássá válik.
A megalkuvásnak ez a racionalitása dominálta a közéletet évtizedeken keresztül. A nyomasztó elhallgatás és elfojtás, a cinkos összekacsintás a hatalommal, a frusztrációk átprojektálása családon belüli erőszakba és önpusztításba, az ásító apátia és vállrándítás, a szolidaritás helyett a helyezkedés és könyöklés, aki nincs ellenünk az velünk van, én nem politizálok, egyébként is mindenki hülye. És ez a múlt még mindig velünk él.
Hiába történt meg a rendszerváltás 89-ben, nem hozott őszinte katarzist. Csak hihetetlen köpönyegforgatásokat. Amikben szintén bővelkedik a magyar történelem: kurucból labanc, Kossuthból Ferenc József, vörösből fehér, nyilasból kommunista, kommunistából keresztény-konzervatív. A jó házmesterek mindig felkészülten fogadták a politikai széljárás változásait. És vajon az meglepő, hogy ezek a mentális minták továbböröklődtek a fiatalabb generációkban is, akiktől sokan a megtisztulást remélték? Vajon meglepő, hogy Soros-ösztöndíjas liberálisokból véresszájú nacionalista populisták lettek? Hát szerintem egyáltalán nem.
És egyáltalán nem meglepő az sem, hogy a jelenlegi hatalom teljesen skizofrén módon viszonyul 1956-hoz. Egyrészt ugye fennen hirdeti, hogy 56 örököse. Másrészt viszont a magát nyíltan ellenforradalmárnak tartó Horthy örökösének is tekinti magát. A kettő persze teljesen kizárja egymást, és ez feloldhatatlan feszültséget okoz. Valójában az Orbán-rezsim akarva-akaratlanul a Kádár-rendszer ideológusai által kiöltött „nyugatiak által tüzelt horthysta ellenforradalom” mítoszához sodródik. Amiről ma már nyilvánvalóan tudjuk, hogy mennyire hamis: az 56-os forradalmárok nem akarták visszaállítani Horthy rendszerét.
És ha ez még nem lenne elég, akkor ráadásul itt van a jelenlegi kormány orosz-barátsága és szembehelyezkedése az ukrán nép szabadságharcával. Ami még feloldhatatlanabb paradoxont teremt: ahogy próbálják izzadtságszagúan úgy beállítani 56-ot, mintha az valamiképpen a Nyugat ellen, a Nyugat hibájából folyt volna, ez nyilvánvaló ellentmondásokhoz és olyan típusú hazaáruló kijelentésekhez vezet, mint ami Orbán Balázs száján csúszott ki arról, hogy ő nem állna ellen az orosz hódításnak. Ez nem egyszerűen szerencsétlen megfogalmazás volt, mint ahogy utólag próbálják mosdatni. Hanem egyszerűen kimondta azt, ami logikusan következik 56-re nézve abból, amit a mostani, nyugatosból keleti despotákhoz törleszkedővé vedlett elit az orosz háborúról gondol.
Totális agyrém és tudathasadás, nem?
Egy valami biztos: 56-ot eddig egyetlen hatalom sem tudta igazán magáévá tenni. Se lenyelni, se kiköpni. Ez a forradalom megmaradt a nép forradalmának. A maga lyukas zászlójával, a járványszerűen megnyilvánuló szolidaritással és önfeláldozással, az alulról jövő szerveződéssel: valahogy 56 a magyar népnek egy olyan nemesebb arcát, világosabb oldalát mutatta meg, aminek a mindenkori hatalmak még a létezéséről sem szeretnek tudomást venni. Egy olyan Magyarországot, amire büszkék lehetünk a világ előtt – és aminek a hírnevét még szívós munkával sem fogják tudni teljesen lebontani. Ez a másik Magyarország, legalább bennünk, de él.
kép: Fóti János
