Ezek a gyerekek a képen azok közé a százezrek közé tartoztak, akiket a II. világháborúban a bombázások miatt Londonból vidékre küldtek, hogy ott „biztonságban” elhelyezzék őket családoknál. Azért írtam a biztonságban szót idézőjelben, mert ez a biztonság, mint később kiderült, nagyon is viszonylagos fogalomnak bizonyult. Hogy miért írok róluk most? Azért, mert a történetükből sokat tanulhatunk a traumák természetéről.
Az akciót a hamelni patkányfogóról nevezték el (Operation Pied Piper). Aki nem ismerné ezt a középkori mesét: Hameln városában megjelent egy tarka ruhás idegen, aki felajánlotta, hogy fizetségért megszabadítja a polgárokat a patkányoktól. Így is tett: bűvös sípjával a folyóba csalogatta a rágcsálókat. A város azonban nem fizette ki a megígért bért. A legenda szerint az idegen később visszatért, de ezúttal a sípjával a gyerekeket csalogatta el a hegyek közé, ahol eltűntek egy hegy gyomrában, és soha többé nem látták őket.
Elég baljós húzás volt erről a történetről elnevezni az akciót, ha engem kérdeztek. A kormány akkoriban mindenesetre külön plakátkampányban biztatta a szülőket, hogy küldjék a gyerekeiket vidékre. És persze a szándék jó volt: csökkenteni a kockázatát annak, hogy a gyerekeknek szembesülniük kelljen a háború borzalmaival. A háború alatt és után ezt az egész operációt hatalmas sikerként, a brit társadalmi szolidaritás diadalaként hirdették. Amivel viszont nem számoltak, hogy egy kisgyerek számára van valami, ami még a bombázásnál is rettenetesebb: ha megtapasztalja a szülei elveszítését.
Anna Freud, a pszichoanalitikus volt az első, aki tanulmányozta azokat a gyerekeket, akiket a háború alatt evakuáltak. Összehasonlította az élményeiket azon gyerekek élményeivel, akik a háborút a szüleik mellett töltötték Londonban. 12 hónap után arra következtésre jutott, hogy a londoni gyerekek jóval kevésbé voltak traumatizáltak, annak ellenére, hogy átélték a bombázásokat. Ők ugyanis mindezeket a nehézségeket a szüleik mellett élték át.
Azok a gyerekek azonban, akiket vidékre adtak ideiglenes nevelőszülőkhöz, jóval nagyobb arányban számoltak be olyan traumatikus élményekről, amelyek tartós negatív hatást gyakoroltak rájuk. Ma úgy becslik, hogy a gyerekek mintegy 15%-át érte valamilyen fizikai vagy szexuális abúzus, bullying, éheztetés, elhanyagolás stb. a befogadó család részéről. És még azok a gyerekek is súlyos lelki hatásokról számoltak be, akik egyébként megúszták bántalmazás nélkül. Ezeket később a túlélőkkel készített pszichológiai vizsgálatok is igazolták. Sokan gyerekként úgy élték meg, hogy a szüleik lemondtak róluk, és ami történik, az valahol az ő hibájuk: ők azok, akik nem méltók a szeretetükre. „Számomra a legszomorúbb az volt ebben, hogy életemben először tapasztaltam meg, milyen az, amikor nem kívánt személy vagyok,” fogalmazta meg egy túlélő már felnőttkorában. Ezt a fájó sebet akár egész életükben ott hordozták magukban.
Mit tanít nekünk ez a történet a traumáról? Bessel van der Kolk pszichiáter és trauma-szakértő, aki A test mindent számon tart című könyvében szintén beszámol erről a történetről, magyarázattal szolgál. A traumát, írja, nem önmagában az okozza, hogy valami rossz dolog történik velünk. Hanem az, hogy eközben tehetetlennek érezzük magunkat, és mindezt egy szeretett személy együttérző jelenléte nélkül kell átélnünk. A gyermekek számára a szüleikhez való kötődésük az, ami a legnagyobb védelmet adja a traumával szemben – és ennek hiánya a legnagyobb veszélyforrás. Még akkor is, ha egyébként fizikai értelemben biztonságban vannak, rendesen ellátják őket – a szüleik nélkül lelki értelemben borzasztó kiszolgáltatottak.
