Egy buddhista történet szerint a Buddha idejében élt egy Malunkyaputta nevű szerzetes. Malunkyaputtát folyamatosan olyan kérdések izgatták, amelyekre senki sem tudta a választ. Vajon időben és térben végtelen vagy véges a világegyetem? Vajon a test és a lélek egy és ugyanaz, vagy külön léteznek? Vajon a megvilágosultak a halál után megszűnnek létezni vagy sem?
A Buddha azonban ezekről a kérdésekről rendszerint hallgatott. Az ő tanításai nagyon gyakorlatias válaszokat tartalmaztak arra nézve, miből ered a szenvedésünk, és miként tudjuk azt megszüntetni. Malunkyaputta egy ízben már nem bírt magával, és kifakadt a Buddhának: „Ha nem adsz most és azonnal választ nekem ezekre a megválaszolhatatlannak nevezett kérdésekre, akkor nem követlek többé és abbahagyom a Dharma gyakorlását!”
A Buddha erre egy tanmesével válaszolt (Jézushoz hasonlóan ő is örömét lelte az allegóriákban). Képzelj el egy embert, akit egy mérgezett nyílvessző sebzett meg, szólt Malunkyaputtához. Szerencséjére éppen a közelben van egy sebész, aki felajánlja, hogy gyorsan kiműti a nyílvesszőt belőle, mielőtt még a méreg szétterjed a testében. Az ember azonban így szól hozzá: nono, ne olyan gyorsan! Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzám, míg meg nem tudom, hogy vajon az, aki megsebzett engem, vajon milyen klánból származik, és mi a neve. Ezenkívül szeretném tudni, hogy magas, közepes vagy alacsony testalkatú, és milyen a haja színe. Szeretném azt is tudni, még mielőtt megműtesz, hogy a nyílvessző vajon milyen típusú íjból származott, és az íj nyele és húrja milyen anyagból készült. Egy ilyen ember bizonyára meghalna a méregtől, ráadásul semmit sem tudna meg azokról a kérdésekről, amik annyira érdekelték. Nem így van?
De bizony így. Az életünk túl rövid ahhoz, hogy olyan kérdésekre keressük a választ, amelyekre valójában nincs válasz – vagy ha van válasz, hát amúgy sem fognánk fel az elménk és az észlelésünk korlátai miatt. A Buddha sem azzal töltötte az idejét, hogy metafizikai spekulációkba bonyolódjon a világ eredetéről vagy végéről. Hanem azzal, hogy segítsen megszabadulni a „mérgezett nyíltól”, a szenvedéstől (dukkha) – amit saját magunknak okozunk azzal, hogy folyamatosan máshol, máskor, mások akarunk lenni, mint akik vagyunk – mást akarunk, mint ami van.
