Az ember eleinte azt képzeli, hogy az teszi erőssé, ha képes ragaszkodni dolgokhoz. Minden ellenkező erő, minden ellenséges szándék ellenére is képes elérni azt, amit akar. Ha kell, keresztültörve az akadályokon. Ha kell, akár letaposva más embereket. Átgázolva mindenen, feláldozva mindent a Cél érdekében. És aztán ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett.
De az igazi erő nem ez. Hanem az, ha képes elengedni azt, amihez ragaszkodott.
Egy buddhista történet szerint egy nagy tanító egyszer ajándékba kapott egy gyönyörű, míves vázát. Nagyon tetszett neki, a lakhelye közepébe állította, és gyakran kedvét lelte abban, hogy megmutatta a vendégeinek.
Egy ízben az egyik tanítvány ügyetlenül fordult és leverte a vázát – ami darabokra hullott. A tanítványok lélegzetvisszafojtva nézték, hogy vajon mit reagál a tanító. De ő csak szótlanul elővette a seprűt és a lapátot, és eltakarította a váza maradványait.
– Mester, hogy lehet, hogy ilyen szenvtelenül fogadtad, hogy összetörték a vázádat? – kérdezte az egyik tanítvány – hiszen kedvedet lelted benne.
– Azért, mert minden egyes alkalommal, amikor a vázára néztem, figyelmeztettem magam, hogy ez a váza már eltörött – felelte a tanító.
