A minap egy podcast beszélgetésben megkérdezték tőlem: feministának vallom magam?
Érdekes kérdés. Egyrészt ugye Magyarországon a „feminista” éppúgy szitokszóvá vált, mint a „liberális”, vagy hovatovább a „humanista” is. Egész iparágak épülnek arra, hogy ellenségképeket gyártsanak ezekből a szavakból. A feminista például bizonyos sajtótermékekben a frigid frusztrált nő szinonimája, aki minden héten abortuszra jár, mindent a karrierjének rendel alá és férfigyűlöletét előszeretettel hangoztatja. Egy ideológiai bunkósbottá tették, amivel rögtön lecsapják, megszégyenítik, ha egy nő esetleg akár csak felveti a nemi esélyegyenlőség kérdéseit. Ha meg esetleg egy férfi mondja magáról, hogy feminista, akkor legalábbis nagyon furán néznek rá. Na ez is „olyan”. Tudod, olyan genderőrült.
Ha csak azt nézem, hogy szeretném-e kifejezni megvetésemet a feminizmusnak ezen szitokszóként való használata iránt, és szolidaritást vállalni az imígyen megbélyegzett nőkkel – és úgy általában, minden elnyomott, kizsákmányolt nővel: igen, szívvel-lélekkel feminista vagyok. Szégyellni biztosan nem szégyellem – szerintem egyetlen férfinak sem lenne szabad.
És persze feministának lenni nem azt jelenti, hogy akkor én mindig a nőkkel értek egyet mindenben. Nem jelenti azt, hogy mondjuk minden házaspári vitában a nőnek adok igazat. Vagy hogy nem gondolnám, hogy a nők (is) tudnak iszonyú bunkók vagy ostobák lenni. Vagy hogy automatikusan mindennel egyetértek, amit egy feminista mond, tesz. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy elismerem, hogy ez egy egyenlőtlen társadalom, ahol nagyon gyakran a nők húzzák a rövidebbet, munkahelyen, családban, közéletben. És szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol ez nem így van.
Másrészről viszont ha félretesszük a buta ellenségképeket, és közelebbről megvizsgáljuk, hogy mit is jelent feministának lenni a valóságban, akkor gyakran elbizonytalanodom, hogy vajon nevezhetem-e magam feministának. Nem is csak azért, mert vannak a feminizmusnak olyan irányzatai, amikkel nem tudok feltétlenül azonosulni. Hiszen ez óhatatlan valahol. A feminizmus sem egységes, még abban sem, hogy mi az, hogy „nő”. És most nem megyek bele a harmadik hullámos feminizmus és az interszekcionalitás kérdéseibe.
De elsősorban azért, mert számomra azt mondani: „feminista vagyok”, egyfajta minősítés is, a jó értelemben. Tehát ezzel azt mondom, hogy olyan férfi vagyok, aki a közéletben és a magánéletben is tartja magát bizonyos magas etikai sztenderdekhez, már ami a nemi esélyegyenlőséget illeti. És itt jön az elbizonytalanodásom. Ami önismeretből fakad: én magam is tele vagyok olyan hozott szerepmintákkal, előítéletekkel, amiknek gyakran automatikusan meg akarok felelni. Vagy egyszerűen csak önkéntelenül is követem őket, mert kényelmesek. Bizony a privilégiumok kényelmesek! Vajon nem vagyok-e képmutató, ha ennek ellenére magamra rakom a feminista címkét?
Mindenesetre aspirációimban – törekvéseimben – feminista vagyok. In progress.
(note to myself)
