„A végén nem az ellenségeink szavaira fogunk emlékezni, hanem a barátaink hallgatására,” mondta Martin Luther King Jr.
Mint MLK mondásaival lenni szokott, ez sem könyvszagú okoskodás. Hanem olyan bölcsesség, ami a megélt élet valóságának szenéből kristályosodik ki az igazság gyémántjává. Amikor az ember először, még zöldfülűként elolvassa, bólogat. De igazán csak akkor érti meg, amikor már túl van pár csalódáson az életben.
Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre, amióta beléptem az úgynevezett közéletbe, nagyon sokat támadtak ellenségek. Vagy legalábbis olyan emberek, akik engem ellenségként azonosítottak be azért, amit gondoltam (személyes ellenségeim nem nagyon vannak). Nem tettem soha lakatot a számra, határozott véleményem van, beszóltam a mindenkori Hatalomnak.
Leírtak, elmondtak már rólam sokmindent. De ezek nem tudtak igazán megrendíteni. Közszereplő vagyok, tűrnöm kell a kritikát (egy határig legalábbis). Ami viszont még sok év távlatából is fáj: azoknak az embereknek a lapítása, sunnyogása, hallgatása, akiktől azt vártam volna, hogy kiállnak – ha nem is mellettem: de legalább az elvek mellett, amiket éppen védtem. Pedig sokukért én is kiálltam, amikor őket támadták. Olyan ez, mintha hirtelen elfogyna körülötted a levegő, és még te érzed rosszul magad, amiért igaztalanul támadnak.
Nem haragszom rájuk: talán jó okuk volt rá. Család. Egzisztencia. Ügyfelek. Egészség. Vélt vagy valós „semlegesség”. Mit szólnak majd a nemtudomkik. Különösen az elmúlt 10 évben már olyan fortélyos félelem irányít ebben az országban, hogy megértem én a félelmet. De ettől még fáj. És ezek az emlékek, ahogy MLK is megjegyezte, bizony makacs dolgok.
(note to myself)
