Gondolom sokan ismeritek Thomas Mann A varázshegy című regényét. Még azok is, akik egyébként nem olvasták el, hallottak róla. A regény egyik fő cselekményszála az, hogy két, a maga módján az európai gondolkodás két nagy vonulatát megtestesítő figura harcol a főhős lelkéért és világnézetének alakításáért.
Az egyik Settembrini, a humanista, aki lelkesedik a felvilágosodás eszméiért, a demokráciáért, az emberi szabadságért. Lelkesedése azonban néhol már picit túl merevnek és mókásan elavultnak tűnik. A másik Naphta, a Lukácsról mintázott filozófus, aki Settembrini itáliai humanizmusával a spanyol jezsuiták irracionalizmusát, az emberi egyéniség iránti megvetést szegezi szembe, és gúnyolódik a szabadság illuzórikusságán.
Kettejük szellemi – majd fizikai – párbaján keresztül a 20. század első felének hanyatló demokráciái csapnak össze a totalitárius mozgalmakkal. A küzdelem végkifejlete, amikor a párbaj intézménye fölötti megvetését Settembrini azzal fejezi ki, hogy a levegőbe lő – míg Naphta, hogy elvegye az erkölcsi győzelmet az olasztól, fejbe lövi magát.
Manapság, amikor a demokráciák ismét hanyatlanak, gyakran érzem úgy, hogy mi is beleszorulunk Settembrini szerepébe. Elavult eszmékért küzdő Don Quijoteként rohamozzuk meg a szélmalmainkat. Csak hogy újra és újra rezignáltan meg kelljen állapítanunk, hogy sajnos a tömegek egyre kevésbé vevők az eszméinkre. És ahol mi a nyilvánosság erejét, a nép felháborodását keressük – ott gyakran csupán apátiát vagy vigyorgó kárörömöt találunk.
Vannak ma is Naphták – szürke eminenciások, altright apostolok, akik aprópénzre váltják tehetségüket és az igazság-utáni antihumanista hullámot meglovagolva gúnyt űznek mindenből, ami humánum – ami nekünk szent. De végső soron a legfájdalmasabb nem is ez. Hanem az, hogy a Naphták maguk is a periférián vannak. Jelentőségük szinte egyenlő a nullával. Digitális sötét középkorban élünk, ahol az információk áradata ellenére az írástudóknak egyre kevesebb a szava – hiszen mindenki tud információt előállítani, és a zajban leginkább azon hülyék szava hallatszik, akik a legharsányabban kiabálják a maguk igazát.
Voltaire szavára hallgatva nem nagyon tehetünk mást, mi, humanisták késői örökösei, mint műveljük a kis kertjeinket. Éltetjük a szabadság kis köreit. Már amíg van mit – és nem építenek a helyükön valami stadiont vagy plázát. Esetleg nem pusztulnak ki a globális felmelegedés miatt. Műveljük a kertjeinket, őrizzük a fényt, mert ezek vagyunk mi. Nem lehetünk mások, nem tehetünk mást. Mint ahogy a madár sem tehet mást, mint hogy fészket rak, a pók sem tehet mást, mint hogy hálót sző. Még akkor is műveljük, amikor tudjuk, hogy kis és erőtlen szavunk beleveszik ebbe a nagy igazság-utáni bábeli hangzavarba. Műveljük a kertjeinket, és reménykedünk, hogy megint eljön majd a mi időnk – egy új reneszánsz.
kép: Renoir
