Amióta megszületett a gyerekem, leginkább esténként jut időm meditálni. Amikor már elcsendesedtek a dolgok, és a pici elaludt. Hosszabb vagy rövidebb küzdelem után. És mint a kisgyerekekkel ez előfordul, néha felébred és felsír. Van, hogy ez pont akkor történik meg, amikor éppen sikerült lecsendesíteni az elmém majomcsordáját – elmélyülten figyelve a légzésemet. A sírás hallatán azonban a majmok ismét veszettül csengettyűzni és cintányérozni kezdenek. Gyomortájon egy kis szorongás – aggodalmas gondolatok – enyhe bosszúság. Sőt, van, hogy még fel sem sírt, de azon veszem észre magam, hogy már szinte várom, hogy felsírjon – és ez a feszültség nem engedi, hogy a légzésemre koncentráljak.
Idővel megtanultam értékelni ezt. Igen: értékelni. Mint tanítást. Mert ez is tanítás. A meditáció nem a teljes zavartalanság állapotáról szól. A tökéletes háborítatlanságról. A meghitt zökkenőmentességről. Hanem arról, hogy az ember képes elfogadni – és elengedni a zavaró tényezőket. A káoszt, a kiszámíthatatlanságot.
Joseph Goldstein meditációs tanító írja, hogy amikor Indiában meditált egy erdei kunyhóban, egyszer csak egy nagy lusta macska ugrott az ölébe. Ott kényelmesen elhelyezkedett és szunyókáláshoz készült. Ő kitessékelte őkelmét a kunyhóból – de hiába. A macska hamarosan visszaugrott az ölébe és ismét megszakította a meditálásban. Ez többször is megismétlődött, és ő egyre idegesebbé vált. Aztán olyan fél óra küzdelem után elengedte: egyszerűen hagyta, hogy az ölébe üljön. A macska úgy harminc másodperc múlva fenséges nyugalommal felállt, és kiballagott a kunyhóból.
A tanítóink sokféle formában jelentkeznek, vonta le a tanulságot Goldstein.
(note to myself)



