„Az élet túl rövid, Proust pedig túl hosszú,” jelentette ki Anatole France.
Tény, hogy kevés emberrel találkoztam, aki végigrágta magát Marcel Proust több ezer oldalas életművén. Amiből csak Az eltűnt idő nyomában több, mint 3000 oldalt tesz ki. Én magam sem dicsekedhetek ezzel. Úgy vagyok vele, mint a válogatós kismadár a téli etetőben neki kiszórt magkeverékkel: kicsipegetem belőle a számomra leginkább ízletes magokat.
„Talán majd egyszer, ha sok időm lesz,” mondogatom magamnak. És olyan lusta vasárnap délutánok képe elevenedik meg a képzeletemben, amikor az eső kopog az ablakon, és én egy kanapéba ásom magam, teát kortyolgatva, kezemben a nagy opus valamelyik kötetének klasszikus kiadása. Senki sem zavar meg: csak én és Proust – aki egyébként az olvasásnak gyógyító erőt tulajdonított. De ott bent azért van egy kétely bennem, hogy ez a vasárnap délután soha nem fog eljönni…
Sajnos France-nak ma, 2024-ben méginkább igaza van. Mert hiába lett hosszabb a várható élettartamunk, az életünk mégis rövidebb, mint száz éve – amikor az élet még lassabb, kényelmesebb mederben folydogált. Sőt, elég megnézni egy néhány évtizede forgatott filmet ahhoz, hogy rájöjjünk: még az elmúlt időszakban is milyen sokat gyorsult az életünk. Ami a 60-as években még feszített tempójú akciódús filmnek számított, az mai szemmel már egészen lomha tempóban vánszorog. Kevés időnk van a szemlélődésre, az önreflexióra – egyenesen sportot űzünk abból, hogy minél elfoglaltabbak legyünk. Elfoglaltnak lenni: megbecsültséget és presztizst hoz. Pedig, ahogy Szókratész megjegyezte, a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet.
Proust maga mindössze 51 évet élt. Gyerekkorától sokat betegeskedett, súlyos asztmája gyakran szobafogságra ítélte. Hiperérzékeny volt: fennmaradtak kifinomult stílusban írt levelei, amelyekben szomszédait kérlelte, hogy kevesebb zajjal éljék az életük. Rejtett homoszexualitása idegenné tette. Mégis, ezt az 51 évet Szókratész tanácsa szerint élte le: kevesen reflektáltak ilyen sokat önmagukra – arra az időre, amit megéltek.
És itt is vagyunk a témánál, ami Proustot a legjobban foglalkoztatta: az idő múlása, az emlékek természete, az ártatlanság elvesztése és az én sokféle kudarca, hogy valami állandót találjon, amihez ragaszkodhat.
A múlt, ahogy megelevenedik, amikor beleharapunk egy süteménybe, és az íz egy ajtót nyit ki az elménkben, amin keresztül betódul egy különös, régen elfeledettnek hitt világ. És hirtelen az vagy megint, aki akkor voltál – hiába telt el húsz, harminc vagy több év, újra ugyanaz a kislány vagy kisfiú leszel. Gyermek-léted minden bizonytalanságával és tehetetlenségével, kíváncsiságával és örömével.
„Egy óra nem csupán egy óra,” írja Proust. „hanem egy váza, tele szagokkal és hangokkal és tervekkel és hangulatokkal, és amit valóságnak hívunk, az egyfajta kapcsolat ezen közvetlen észlelések és a bennünket velük párhuzamosan beborító emlékek között…”
Mikor eljutunk ahhoz a végső órához, vajon elég szerencsések leszünk-e, hogy áttekinthessük azt, amit az életünknek hívtunk? És ha igen, akkor vajon mi marad majd meg belőle? Talán azok a „fontos állomások”, amiket a gyászbeszédekben és méltatásokban szoktak kiemelni egy ember életéről? Vagy talán a tenger sós illata, az erdők gyantás csendje, a magas hegyek komor méltósága? Emitt egy íz, egy illat, amott egy mosoly, egy érintés? A veszteség fájdalma, az elfogadás öröme? Megbánással terhes emlékek? Vagy az időn kívüli elégedettség, ahogy az eső kopog az ablakon egy unott vasárnap délutánon?
Vajon álom volt vagy valóság? És főként: ki az, aki élt? Ha álom volt – ki az álmodó? És vajon van-e azonosság közted és aközött, aki egy órája, egy éve vagy tíz éve voltál? Vágyad, hogy valami állandót találj, amihez ragaszkodhatsz a változás síkján, vajon eloszlik majd végül, amikor elindulsz a végső úton az ismeretlenbe – ahogy elrugaszkodsz, mint a faágról felreppenő madár?
